SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Mt 4:23-25; 8:25-27; 11:2-6; 12:22-23; ApCsel 3:19-21

„Amikor látta a sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elesettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül” (Mt 9:36, új prot. ford.).

Még ha felületesen olvassuk is Jézus élettörténetét az evangéliumok beszámolóiban, egy érdekességre biztosan felfigyelünk: a születését övező különös események kivételével nagyon keveset hallunk gyermekkoráról és első éveiről. Emiatt az évszázadok során különféle találgatások kaptak lábra azzal kapcsolatban, hogy mi mindent is tehetett Krisztus ezekben az elveszett években. Az elképzelések azonban még távolról sem közelítik meg azt, amit Ellen G. White írt Jézus élete című könyvében (lásd „Jézus gyermeksége”).

A Biblia inkább Krisztus felnõttkorára összpontosít, különösen szolgálatának három és fél évére. Milyen kivételes három és fél esztendő volt az!

A világ nem tapasztalt ehhez foghatót. A folyamatosan mások érdekében végzett, kifogástalan tettei azt bizonyították, hogy új kor hajnala hasadt, Isten országa volt születőben. A Hegyi beszéd befejezésének pillanatában azonnal változott a szín, hiszen Jézus belevetette magát a munkába, hogy az emberek sok baját orvosolja (lásd Máté 8–9. fejezete). Mert Jézus nemcsak szép szavakat hangoztatott. Tettei mindig bizonyították és alátámasztották szavait. Eljött Isten országa, és Jézus azért volt ott, hogy bevezesse.

Milyen fontos magyarázatot találunk a Mt 8:1-4-ig terjedő versekben arra a kérdésre, hogy miért is jött Jézus e világra?

    _____________________________________________________________

Máté leírása szerint a leprás meggyógyítására közvetlenül azután került sor, hogy Jézus lejött a hegyről. Épphogy befejezte a Hegyi beszédet, a völgybe érve máris az emberi bajok sűrűjében találta magát. Elsőként a bűnös ember nyomorúságos állapotának jelképével, a leprával vette fel a harcot. Megérintette a leprást (ezt hogy kell érteni?), és a betegség elmúlt! Ilyen hatalommal bír Urunk!

A 8–9. fejezet további részében Máté úgy mutatta be Jézust, mint akinek hatalma van a természet elemei fölött, hiszen lecsendesítette a vihart (Mt 8:23-27); hatalma van a démonok fölött, mert megszabadította a megszállottat (28-33. vers); hatalma van mindenféle betegségen és erőtlenségen, hiszen meggyógyította a gutaütöttet és a vérfolyásos asszonyt (Mt 9:1-9, 20-22); és hatalma van a halál fölött is, hiszen feltámasztotta Jairus lányát (Mt 9:18-19, 23-26). Saját magunkra nézve is elmondhatjuk: Jézusnak hatalma van életünkben viharok, démonok, erőtlenségek és betegségek felett (bármifélék legyenek is azok), amelyek súlyos teherként nehezednek ránk.

Milyen tanulságokat vonhatunk le a Mt 8:23-27 verseiben leírt esetből?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Az ókori történetekben a víz általában olyan ellenséget jelképezett, amit végül Isten legyőzött. „Izráel gondolkodása szerint a zúgó, felkorbácsolt víz jelképezte az Isten uralmával szembeszegülő hatalmakat” (The Interpreter's Dictionary of the Bible. R-Z. köt. Nashville, 1962, Abingdon Press. 809. old.). Talán mi is éppen azt mondtuk volna, amit Jézus tanítványai: „Kicsoda ez, hogy mind a szelek, mind a tenger engednek néki?” (Mt 8:27). Bizonyos szempontból úgy is fogalmazhatunk, hogy ez a felkiáltás visszautal egy kijelentésre Ézsaiás könyve 1. fejezetéből, amelyben Isten az eget és a földet hívja tanúként népe lázadása láttán: „Az ökör ismeri gazdáját, és a szamár az ő urának jászlát; Izráel nem ismeri, az én népem nem figyel reá!” (Ézs 1:3). Az egész teremtett világban csak az ember hűtlen Istenéhez. Okkal kérdezhetjük hát: vajon egyedül mi állunk Jézusnak ellen? A szél és a hullámok engednek neki. És mi?

Óriási gondok nehezedtek a Megváltóra ittléte idején mint ahogy Máté 9-ből is megtudjuk. Nem olyanok, amelyekből puszta ámítással kivághatná magát az ember! Jézus azonban mindent helyrehozott. Azon a napon a halott lány visszatért az életbe, a vérfolyásos asszony pedig a 12 évig tartó szenvedés után végre új erőre kapott.

Gondolkodjunk el a következő szakaszokról (vagy legalább annyiról, amennyit el tudunk olvasni)! Most ne írjunk le semmit, inkább csak merüljünk bele az eseményekbe, figyeljük meg a történetekből áradó csodát, adjunk hálát azért, hogy ilyen Megváltónk van (Mt 9:27-34; 12:22-23; 14:25-31, 34-36; 15:29-31; 20:29-34; Mk 2:1-12; Lk 6:19)!

E versek akkor hatnak ránk igazi erővel, ha lassan olvasunk. Próbáljuk meg elképzelni a helyzetet! Mt 12:22-23 verseiben például vak és néma volt az a férfi, akit Jézushoz vittek. Szemünket becsukva maradjunk csendben egy ideig, hogy jobban bele tudjuk élni magunkat a szegény ember helyzetébe. Így nem látjuk, mi történik körülöttünk, és kérni sem tudunk. Ez a férfi azonban találkozott Jézussal, ezt követően pedig tágra nyílt szemmel és megoldódott nyelvvel, hálát mondva mehetett tovább!

Most olvassuk el Mt 15:30-31 verseit! „És nagy sokaság megy vala hozzá, vivén magokkal sántákat, vakokat, némákat, csonkákat és sok egyebeket, és odahelyezék őket a Jézus lábai elé; és meggyógyítá őket, úgy hogy a sokaság álmélkodik vala, látván, hogy a némák beszélnek, a csonkák megépülnek, a sánták járnak, a vakok látnak; és dicsőíték Izráel Istenét.” És ez még nem minden! Mt 14:34-36 és Lk 6:19 arról számol be, hogy az emberek ott tolongtak, mind meg akarták érinteni a Megváltót, „mert erő származék belőle, és mindeneket meggyógyíta” (Lk 6:19).

Jézus azt ígérte, hogy követői még nagyobb dolgokat visznek majd végbe. Mit jelent ez? Miért nem látunk hasonló csodákat manapság, hogy emberek meggyógyulnak és testi-lelki egészségük helyreáll? Vagy bizonyos helyeken mégis előfordul ilyesmi? Mennyiben hasonlítható az egyház gyógyító szolgálata ahhoz a példához, amit Jézus elénk tárt? Mivel tudunk ma egyénileg is hozzájárulni ahhoz, hogy Jézus gyógyító szolgálata folytatódjon?

Még az 1980-as években történt, hogy titkosrendőrök nyomoztak néhány amerikai televíziós evangelizátor után. A prédikátorok arra biztatták az embereket, küldjék el imakéréseiket, és anyagilag is támogassák őket, hogy „az adás ne kerüljön le a műsorról”. A nyomozók arra voltak kíváncsiak, hogy mi történik az adományokkal és az imakérésekkel. A vizsgálat eredménye megdöbbentő volt. Az evangelizátorok munkatársai elmentek a postára, át is vették a nézők által küldött leveleket, majd ott a helyszínen felnyitották a borítékokat, kihúzták az adományt, az imakéréseket pedig azonnal bedobták a szemétkosárba.

A mai igeszakaszban (Mt 4:23-25) arról olvasunk, hogy Jézus bejárta Galilea egész területét, és ahová csak ment, a tartomány minden részéből összeverődött tömeg követte. A 9. fejezetben e témához visszatérve Máté még egy igen fontos pontot megemlített, ami alapvetően megkülönbözteti Jézus indítékait a tévécsatornák szélhámosaiétól.

Mt 9:35-36 versei szerint mi volt Jézus szolgálatának mozgatórugója?

    _____________________________________________________________

A „könyörület” a görög splagchnon szó fordítása, az ember „belső részeire”, a „zsigerekre” utal. Az ókori ember úgy gondolta, hogy ott van az érzelmek székhelye. A könyörület több az együttérzésnél (ami lehet pusztán elméleti). A könyörület az ember belsejéből, a szívéből, a zsigerekből fakad.

Jézus szívében ilyen könyörület volt. Számára elképzelhetetlen lett volna, hogy gyorsan eltegye az emberek pénzét, imakéréseiket pedig a postai szemetesbe dobja. Az evangéliumok újra és újra hangsúlyozzák, milyen roppant nagy könyörülettel viseltetett az emberek iránt. Egy leprás így könyörgött: „Ha akarod, megtisztíthatsz engem. Jézus pedig könyörületességre indulván, kezét kinyújtva megérinté őt, és monda néki: Akarom, tisztulj meg” (Mk 1:40-41; vö. Mt 20:29-34; Mk 10:46-52).

Jézust egyedül a szeretet, a szívből, a zsigerekből fakadó szeretet hajtotta. Az evangéliumok ezt nevezik könyörületességnek. Mennyire hatja át érzéseinket és tetteinket ez a könyörület?

Keresztelõ János a börtönből küldött üzenetben kérdezte Jézust: „Te vagy-é az, aki eljövendő, vagy mást várjunk?” (Mt 11:3). Az evangéliumok olvasói számára meglepő és váratlan ez a kérdés. Hiszen nem János jelentette ki olyan határozottan Jézusról a Jordán folyónál, hogy Ő a Messiás (Jn 1:29-36)? És vajon miért éppen azután tesz fel ilyen kérdést, hogy „meghallotta a fogságban a Krisztus cselekedeteit” (Mt 11:2)? Tanulmányunk szempontjából azonban inkább Jézus válasza fontos: „Menjetek el és jelentsétek Jánosnak, amiket hallotok és láttok: A vakok látnak, és a sánták járnak; a poklosok megtisztulnak, és a siketek hallanak; a halottak föltámadnak, és a szegényeknek evangélium hirdettetik” (4-5. vers).

Jézus szavainak az a rejtett üzenete, hogy szolgálata egy új nap hajnalát jelezte, tehát valóban eljött a Messiás. Jézus gondolatai hátterében bizonyára Ézsaiás könyvének messiási próféciái álltak.

Hogyan utalnak Ézs 29:18-19; 35:5-6; 61:1-3 versei Jézus szolgálatára? Vajon János és a többi tanítvány miért csak olyan lassan jött erre rá?

Máté leírásából világosan kidomborodik az a gondolat, hogy Jézus szolgálata próféciák beteljesedését és a messiási kor hajnalát jelenti. Az evangélista tehát tágabb, messiási távlatba helyezte Jézus tevékenységét: „Hogy beteljesedjék, amit Ésaiás próféta mondott, így szólván: Ő vette el a mi erőtlenségünket, és ő hordozta a mi betegségünket” (Mt 8:17; idézet Ézs 53:4-bõl). Ugyanez a gondolat jelenik meg ott is, ahol Máté összefoglalja Jézus szolgálatának teljességét:

„És körüljárja vala Jézus a városokat mind, és a falvakat, tanítván azoknak zsinagógáiban, és hirdetvén az Isten országának evangéliumát, és gyógyítván min­denféle betegséget és mindenféle erõtelenséget a nép között. Mikor pedig látta vala a sokaságot, könyörületességre indula rajtok, mert el voltak gyötörve és szétszórva, mint a pásztor nélkül való juhok” (Mt 9:35-36; vö. Mt 4:23-25).

Visszatekintve azon tűnődünk, miért csak olyan nehezen értette meg János és a többi tanítvány, hogy ki is volt valójában Jézus. Persze utólag mindig könnyű bölcsnek lenni! De mi a helyzet velünk? Elõfordulhat, hogy mi is éppen olyan értetlenül megyünk el nyilvánvaló igazságok mellett? Ami pedig még ennél is fontosabb: hogyan változtathatunk ezen?

Az ördögtől megszállott vak és néma férfi meggyógyítása nem váltott ki örömujjongást a farizeusokból. Ellenkezőleg! Azonnal vádaskodni kezdtek: „Ez nem űzheti ki az ördögöket másként, csak Belzebubnak, az ördögök fejedelmének a segítségével” (Mt 12:24, új prot. ford.). Szavaik arra késztették Jézust, hogy magyarázatot adjon a történtekre: „Ha viszont én Isten Lelkével űzöm ki az ördögöket – érvelt a farizeusokkal szemben –, akkor bizony elérkezett hozzátok az Isten országa” (28. vers, új prot. ford.).

Ez a kijelentés azért olyan fontos, mert az evangéliumok tanításában Isten országa nem csupán jelen valóság (ahogy a fenti idézetbõl egyértelműen kitűnik), hanem jövőbeni valóság is (lásd Mt 26:29; Lk 23:42; Jn 18:36).

Ez azt is jelenti, hogy Krisztus munkája előremutat a végső helyreállításra is. Amikor Jézus a názáreti zsinagógában a tekercsekből olvasva önmagára vonatkoztatta Ézsaiás kiemelkedő próféciáját (Lk 4:18-19), sokkal többre utalt, mint ami földi szolgálatának rövid három és fél éve alatt történt. „Az Úrnak kedves esztendeje” kifejezés a jóbél-év fogalmára utal, ami Isten országa kezdetét jelentette be. Ez az időszak a Messiás érkezésével vette kezdetét, és a végső beteljesedésig tart, amikor minden rab megszabadul, minden szem megnyílik, minden iga széttöretik, amikor öröm tölti be az egész világmindenséget.

Mit tanítanak a következő igék a Jézus szolgálata és a végső helyreállítás közötti összefüggésről? Mk 5:35-42; Lk 7:11-15; Jn 11:38-44; Apcsel 3:19-21

A bűn uralmának legszembetűnőbb jele a halál. Szolgálata során Jézus több esetben is feltámasztott halottakat, előre mutatva arra a napra, amikor halál nem lesz többé. „…és az Élő – mondja János végidőre vonatkozó látomásában a feltámadott Krisztus –; pedig halott valék, és ímé élek örökkön örökké…, és nálam vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai” (Jel 1:18). Akiket Jézus földi szolgálata során feltámasztott a halálból, azok később újból meghaltak. Ő azonban túllátott ezen, látta a végső helyreállítást, amikor „trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban” (1Kor 15:52).

Mennyire tartjuk fontosnak a feltámadás reménységét? Miben reménykedhetnénk enélkül? Milyen alapon bízhatunk Isten ígéretében, hogy egy nap örökre elpusztítja a halált?

Figyeljük meg a következő kijelentéseket! Hogyan viszonyíthatjuk az alábbiakat heti tanulmányunk tanulságához? Látunk valahol feszültséget? Vagy esetleg ugyanazt fogalmazza meg ez az idézet is, csak más nézőpontból? Íme: „Az evangéliumokban mindenütt Jézus csodáiról szóló beszámolókat találunk, de hiba lenne ezekre helyezni a hangsúlyt. Egyrészt maga Jézus sem hangsúlyozta túl csodáit; szinte mindegyiket csendben tette, a tömegtől távol, a hit erejének bizonyságaként. Jobban felmérhetjük Jézus tevékenységét, ha azt emeljük ki, amire az egyik tanítványa is emlékeztetett. Egy beszédében Péter így összegezte Jézus élete történetét: ’széjjeljárt jót tévén’ (ApCsel 10:38). Felszabadultan járt-kelt az egyszerű emberek, a társadalom számkivetettjei között, gyógyította, tanácsolta őket: szertejárt ’jót tévén’. Olyan céltudatos és eredményes volt ebben, hogy a környezetében lévők folyamatosan újabb és újabb dolgokat láttak meg benne. Lassanként arra az álláspontra jutottak, hogy ha az isteni jóság emberi formában jelenne meg, az csak ilyen lehetne” (Huston Smith: The Illustrated World's Religions. 210. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.        Ellen G. White írja: „Nem lesz kisebb az az erő, amivel Isten az evangélium hatalmas munkáját lezárja, mint amilyennel ezt a munkát elindította.” Utalt rá, hogy a vég közeledtekor egy erőteljes, világméretű jelenségnek lehetünk tanúi: „Csodálatos dolgok fognak történni. Betegek meggyógyulnak, és a hívők munkáját jelek és csodák kísérik” (A nagy küzdelem. Budapest, 1985, H. N. Adventista Egyház. 544. old.) Hogyan látjuk ennek a próféciának a teljesedését? Milyennek képzeljük a saját szerepünket ebben? Milyen szerep jut gyülekezetünknek? Hogyan készülhetünk fel erre az időre?

2.        Tegyük fel, hogy valaki feltűnik a színen, és sok lenyűgöző csodát tesz, Jézus csodáihoz hasonlókat, amelyek vitathatatlanul természetfelettinek tűnnek. Mit tehetünk, mit kell tennünk?

3.        Beszéljük meg, ki mit válaszolt a hétfői tanulmány mai csodákra vonatkozó kérdésére, majd beszélgessünk arról is, hogy mi indokolja válaszunkat!

KI NEKEM JÉZUS KRISZTUS? – 3.

„… életünk… Tőle veszi értelmét. Amikor ránk tör a kétség, utunkba tudja küldeni azt az embert, aki elmondja a kellő szavakat, aki testvéri tekintetével és kézszorításával közli magát és közösséget vállal velünk… Ő Élet, Szeretet és Teremtés. Úgy van közöttünk, mint az emmausi vándorokkal volt… Ő tesz bennünket készségessé mások iránt, azok iránt, akik kérdéseket tesznek föl nekünk, vitára hívnak ki. Leszünk-e eléggé egyszerűek, eléggé igazak ahhoz, hogy szeressük mások életét, mások szabadságát, mások jólétét és méltóságát? Jézus kívánja ezt tőlünk. Nem vezet… könnyű utakon, de meghagyja nekünk a Reményt.”

(Egy miniszter)

***

„Jézus… a kiapadhatatlan Forrás, ahonnan minden bátorságunkat merítjük, ahol lecsillapodik minden nyugtalanság és aggodalom. Az evangéliumot olvasva az a benyomásom, hogy egy-egy szó nekem szól… Élete olyan példája a szeretetnek, hogy az ember szégyelli kicsinyes hitványságait, önzését… Vele nincs többé magány, soha se volt többé e szavak óta: 'Én veletek vagyok a világ végezetéig!' …”

(Egy színész)

***

„Hogy kicsoda Jézus?... Ő csakugyan az, akinek magát mondotta: út, igazság , élet.”

Út. Tudom, merre járjak. Senki sem mondta, hogy a helyes út sima és kényelmes. Meredek és göröngyös az. De a sziklamászó is ezt keresi. És ahogy halad fölfelé, egyre szebb a kilátás, egyre fönségesebb az érzés. És ha vissza-visszacsúszik az ember az út nehezein, ki ad erőt az újra meg újra kezdéshez? Ő.

Igazság. Nincs szava, amelyik tévesnek bizonyult volna… Minden fordulatban, minden forgatagban bevált szavainak igaza. Soha semmi bajom nem lett abból – de másnak sem! –, hogy például megfogadtam legfőbb szavát is: '...szeresd felebarátodat…!' De sokszor nem volt ez könnyű: gáncsokat, vádaskodásokat nem visszabosszulni, hanem baráti kéznyújtással elfeledetté tenni... Ki adott ehhez erőt? Ő…”

(Egy zeneszerzõ)

(A fenti összeállítás Rozmann Károlyné: „Ti… kinek mondotok engem?” c. műsoros előadási anyagának részlete.)