SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Ézsaiás 9:6; Mikeás 5:2; Máté 16:13-17; János 1:1, 14, 18; 8:58; 17:5; 20:28; 1Korinthus 1:3; 2Korinthus 13:13

„Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige. Ez kezdetben az Istennél vala. Minden őáltala lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn 1:1-3).

A történelmi áttekintés után most elérkeztünk a Szentíráshoz. Látni szeretnénk, mit mond az Írás Jézusról, akinek életére az évszázadok során annyi figyelem fordult. Eközben tartsuk szem előtt a Mesternek tanítványaival folytatott fontos beszélgetését, amire Cézárea Filippiben került sor. Amikor Jézus hallotta Péter bizonyságtevését, hogy Messiásnak és Isten Fiának nevezi, figyelmeztette, hogy ez a világos megfogalmazás nem emberi megfigyelésnek köszönhető, hanem „az én mennyei Atyám” küldte (Mt 16:17; lásd még Mt 16:13-17; 11:25-27). „Test és vér” (Mt 16:17), vagyis tulajdon erőtlen, emberi bölcsességünk nem alkalmas a történelem legfőbb titkának megértésére.

Hinni Jézusban mint Messiásban és Isten Fiában azt jelenti, hogy közvetetten állítjuk: életének kezdete nem Mária méhétől számítható. Ezzel kifejezzük, hogy Jézus alapvetően különbözik a többi embertől, bár­mennyire is hasonlít hozzánk más szempontból. Röviden tehát: hisszük, hogy már földre érkezése előtt is létezett. Ő „képe a láthatatlan Istennek”, „mert Őbenne teremtetett minden” (Kol 1:15-16). „Ő elõbb volt mindennél, és minden Őbenne áll fenn” (17. vers).

Miért foglalkozunk azzal, hogy Krisztus földre jövetele előtt is létezett? Mi köze ennek a megváltáshoz? Milyen utalást találunk a válaszadáshoz Zsid 1:1-4 és Kol 1:15-20 verseiben?

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

    _____________________________________________________________

Mindnyájunkra igaz az, hogy életünk a születésünkkel kezdődött (vagy más érvelés szerint a fogantatásunkkor). Krisztussal azonban más a helyzet. Az Ő élete nem Mária méhében kezdődött. Ő már korábban, az idő kezdete előtt is, örökké létezett.

Hogyan utalnak Krisztus testet öltése előtti létezésére az alábbi igék?

Ézs 9:6 _______________________________________________________

Mik 5:2 (vö. Mt 2:1-6) ___________________________________________

A Mik 5:2-ben a „származik”-nak fordított héber szót (mosa'ah) nem könnyű magyarul visszaadni. Ellenben a vers másik része világosan utal arra, hogy az eljövendő Uralkodó korábban is, sőt, „öröktől fogva”, mindörökké létezett (lásd SDA Bible Commentary, 4. köt. 1025. old.).

Ézs 9:6 azt tanítja, hogy a világunkba érkező különleges személy öröktől fogva létezett. Rendkívüli állítás, hogy többek között „erős Istennek, örökkévalóság atyjának” neveztetik. Ennek még nagyobb a jelentősége, ha figyelembe vesszük, hogy kimondottan egyistenhívő hallgatóságnak szólt e jövendölés. Egyenesen lenyűgöző, hogy Ézsaiás úgy utalt a Fiúra mint „erős Isten”-re, „örökkévalóság atyjá”-ra; ez egyértelműen mutatja, hogy Isten kinyilatkoztatása áttört a próféta megszokott gondolkodásmódján. A fiú az Atya, „az örökkévalóság atyja”? Valóban hitből kell tehát élnünk!

Hitünknek még melyek azok, a bevett szabályokkal, szokásokkal, gondolkodásmóddal ellenkező elemei, amelyeket csakis a puszta hit talaján állva fogadhatunk el? Van-e valami rossz abban, ha ezt kell tennünk?

Közvetett és közvetlen jelek is mutatják: Jézus valóban tisztában volt élettörténetével. Lk 19:10-ben található az egyik lehetséges közvetlen utalás arra, hogy már földre jövetele előtt is létezett: „Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett.” Ha például valaki azt mondja: „Azért jöttem Budapestre, hogy a Városházán dolgozzak”, ezzel arra utal, hogy addig valahol másutt lakott. Aki korábban is Budapesten élt, nem használja ezt a kifejezést. Jézus másik közvetlen utalása a páska hetében elmondott fontos imájában hangzott el, amikor így kérte Atyját: „dicsőíts meg… azzal a dicsőséggel, amellyel bírtam tenálad a világ létele előtt” (Jn 17:5).

Hogyan világítanak rá az alábbi szövegek Krisztus testet öltését megelőző létére és arra, hogy Ő ennek tudatában is volt?

Jn 3:13 ______________________________________________________

Jn 8:23 ______________________________________________________

Jn 8:58-59 ___________________________________________________

Jn 17:8, 24 ___________________________________________________

 „Bizony, bizony mondom néktek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok” (Jn 8:58). A „VAGYOK” kifejezés itt és máshol is az örökkévalóságra utal, arra, hogy Jézus öröktől fogva, mindig létezett. Hallgatói nagyon is jól értették ezt; éppen azért ragadtak köveket, hogy megöljék, mert a hallottakat égbekiáltó istenkáromlásnak tartották (59. vers).

„Amikor arról beszélt, hogy Ő már korábban is létezett, Krisztus a múlt végtelen korszakaira irányította hallgatói figyelmét. Biztosított arról, hogy nem volt idő, amikor ne lett volna szoros közösségben az örökkévaló Istennel. Mindig is Istennel volt Ő, akinek szavait akkor a zsidók hallgatták – mint aki szüntelen közelségben állt vele” (Ellen G. White: Signs of the Times. 1900. augusztus 29.).

Hogyan segít jobban megérteni az Ellen White cikkéből való fenti idézet és a többi bibliaszöveg azt a felbecsülhetetlen áldozatot, amit a kereszten hozott értünk Jézus?

A Jézus istenségére és Atyjával való egyenlőségére vonatkozó legvilágosabb kijelentések mellett azért vannak magyarázatot igénylő bibliaszövegek. Erre példa éppen az egész Biblia egyik legkedvesebb és egyben legismertebb verse: Jn 3:16 – „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta…”. Ami a problémát jelenti: hogyan állíthatja ez az ige, hogy Jézus „valakitől született”, ha egyszer örökkévaló? Valaki nemzette volna, mint a többi embert?

Az „egyszülött” szó görög megfelelője, a monogenes kilencszer fordul elő az Újszövetségben, ötször Jézusra utalva, és mind az öt János írásaiban olvasható (Jn 1:14, 18; 3:16, 18; 1Jn 4:9). Nagyon fontos, hogy mind az öt utalás annak a szerzőnek az írásaiban szerepel, aki már evangéliuma elején hangsúlyozta Jézus Krisztus Isten-voltát! Sőt, éppen ezzel kezdte: „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige” (Jn 1:1). Roppant különös volna e zsidó írótól, ha isteni címet tulajdonítana annak, akit valójában teremtett lénynek tart!

Az alábbi szakaszokban a monogenes nem Jézusra, hanem másra vonatkozik. A görög nyelvben járatlanok megpróbálhatják a magyar fordításból kitalálni, hol szerepelhet ez a szó! Mit jelent vajon?

Lk 7:11-15 ___________________________________________________

Lk 8:41-42 ___________________________________________________

Lk 9:38 ______________________________________________________

A naini ifjúról írja a Biblia, hogy „egyetlen fiú” („egyetlen egy fiát az anyjának”). Nem a születésről van itt szó. A kifejezés inkább arra utal, hogy a fiú egy szem, egyetlen és egyedüli volt. Ugyanez vonatkozik Jairus lányára, aki apja „egyetlen leánya” volt, monogenes, akiből nem volt több, az egyetlen gyermek, tehát ebben az értelemben egyedi. Lk 9:38 versében is ugyanez a lényeg.

A teológusok azt a nézetet részesítik elõnyben, hogy nyelvi szempontból vizsgálva a monogenes nem a születésre helyezi a hangsúlyt, hanem az egyedüliségre, az egyediségre. Mennyiben járul hozzá ez a gondolat is, hogy jobban felmérjük Jézus értünk hozott keresztáldozatának óriási jelentőségét?

Az Újszövetség írói egyértelművé teszik, hogy Jézust megilleti az Isten cím. Még inkább kidomborodik ez a gondolat, ha figyelembe vesszük, hogy Lukács kivételével az evangéliumok minden írója zsidó származású, azaz határozottan egyistenhívő volt, és kifejezetten óvakodott attól, hogy könnyelműen használja az isteni címeket. Tisztában kell lennünk azzal, hogy Jézus istenségéről szóló bizonyságtételük a legmélyebb, Szentlélektől ihletett meggyőződésükből fakadt.

Az alábbi versek hogyan fejezik ki, hogy Jézus Isten?

Mt 3:3 ______________________________________________________

Jn 1:1 _______________________________________________________

Jn 1:18 ______________________________________________________

Jn 20:28 _____________________________________________________

Mt 3:3 visszautal Ézs 40:3 versére, ahol a próféta a Jahve szót, Isten legszentebb ószövetségi nevét használja. Jn 1:1 versének felépítése az eredeti görög nyelvben kétséget sem hagy János szavainak jelentése felől. Halála után mintegy 65 évvel olyasvalaki nevezi Istennek Jézust, aki nagyon közel állt hozzá. Jn 1:18 versében pedig a görög kifejezés gyakorlatilag azt mondja Jézusról, hogy „egyedüli Isten”.

Mi a helyzet Jn 20:28 versével? Egyszerű felkiáltásnak tekinthető? Tamás így fejezte volna ki meglepetését, mint ahogy a mai ember megdöbbenésében vagy rémületében Isten nevét mondja ki? Csak úgy juthatnánk ilyen következtetésre, ha a mai szokást vetítenénk vissza az újszövetségi időkre. Először is, a zsidók kifejezetten ügyeltek, nehogy istenkáromlást szóljanak, így nem is volt ilyen kifejezés a szótárukban. Továbbá, a vers felépítése is az ilyen magyarázat ellen szól. A szöveg így kezdődik: „És felele Tamás és monda néki…”. Tamás tehát Jézushoz intézte szavait, hitvallást tett, nem meglepetésében kiáltott fel. Jézus nem is feddte meg ezért, ami szintén azt mutatja, hogy elégedett volt Tamás vallástételével.

Jézus mint Isten ugyanaz a Jézus, aki önmagát ajánlotta fel áldozatul bűneinkért. Mennyivel nagyobb a kereszt jelentősége, ha arra gondolunk, hogy maga Isten – Isten! – függött ott bűneink miatt!

Az Újszövetség tele van a Jézus istenségét bizonyító igékkel, de a hely szűke miatt nem tudunk e témába jobban belemélyedni. Foglalkozhattunk volna például azzal, hogy Jézus nevével összefüggésben említi az Ige az örökkévalóságot; a teremtést; azt, hogy joga van megbocsátani a bűnöket és Ő lesz végső bíránk az ítéletben. Ráadásul a keresztségi formula az Atyával egyenrangúként említi Jézust (Mt 28:19). Jn 14:9 versét is megemlíthetjük, ahol Jézus olyan szavakat használ, amelyek istenkáromlásnak hatnának minden más ember ajkán: „aki engem látott, látta az Atyát”.

Figyeljük meg az alábbi verseket! Mit tanítanak Krisztus istenségéről?

1Kor 1:3 _____________________________________________________

2Kor 13:13 ___________________________________________________

Jel 20:6 ______________________________________________________

Jel 22:3 ______________________________________________________

A fenti bibliaszövegek egy szintre helyezik Krisztust az Atya Istennel. Ez pedig összecseng Jézus saját kijelentéseivel, amelyeket Palesztina poros útjait róva mondott. Jn 10:30 versében például így fogalmazott: „Én és az Atya egy vagyunk.” A görögben az „egy” szó semleges nemű alakja szerepel, ami a lehető legszorosabb egységre utal. Jézus és az Atya egy – lényegében, természetében, mégsem egyugyanazon személyről van szó (mert ebben az esetben János a szó hímnemű alakját használta volna). Ha nehezünkre esik felfogni e kijelentés mélységeit, népes táborban tudhatjuk magunkat. Minél mélyebbre ásunk e témában, annál inkább ránk tör saját tudatlanságunk érzése.

Képzeljük el, hogy ha az a lény jött volna le meghalni értünk, akit Atya Istennek ismerünk, akit pedig Jézusnak nevezünk, fenn maradt volna a mennyben (nyilván emberi kifejezésekkel élve próbáljuk ezt megfogalmazni)! Nem lett volna semmi másképp, kivéve azt, hogy mindkettőjüket a másik nevén neveznénk. Ezt jelenti a Szentháromság személyeinek egyenlősége.

Soroljuk fel Jézus életének eseményeit úgy, hogy közben gondolunk a héten érintett kérdésekre! Mit tudhatunk meg így Isten jelleméről? Mindennek ismeretében mi ad okot reménységre, örömre és bizalomra még nehéz körülmények között is?

Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 2002, Advent Kiadó. 11–22. old. „Velünk az Isten” című fejezet.

Felettébb tanulságos látni, milyen pontosan közli Jézus nemzetségi táblázatát Máté és Lukács (Mt 1:16, 18; Lk 3:23; vö. 1:26-35). Nem is járhattak volna el gondosabban e téren. Írásaikban szemernyi bizonytalanságot sem találunk Jézus istenségének alapvető gondolatával kapcsolatosan; talán János evangéliuma fejti ki ezt a kérdést a leghatározottabban (Jn 1:1-3, 14). Mindez mutatja, hogy a megváltási terv egészében a szűztől való születés kérdése döntő fontossággal bír. Az evangéliumok sziklaszilárdan képviselik a szűztől való születés tételét, amire épül az az állítás is, hogy Krisztus Isten, aki már születése előtt is létezett.

„Egy másik veszélyes tévedés az a tanítás, amely tagadja Krisztus istenségét, és azt állítja, hogy Krisztus nem létezett e világra jövetele előtt. Ezt az elméletet sok olyan ember szívesen fogadja, aki állítása szerint hisz a Bibliában. Pedig ez az elmélet éppen az ellenkezőjét állítja annak, amit Megváltónk nagyon világosan kijelentett az Atyával való kapcsolatáról, a maga isteni jelleméről és korábbi létéről. E téves elméletet csak a Szentírás indokolatlan kiforgatásával lehet elfogadni. Ez nemcsak elsekélyesíti az ember fogalmait a megváltás munkájáról, de aláássa a Bibliába, mint Isten kinyilatkoztatásába vetett hitét is. Ez egyrészt nagyon veszélyes dolog, másrészt nehezen kivédhető. Ha az emberek tagadják az ihletett Írás bizonyságtételét Krisztus istenségéről, nincs értelme erről vitatkozni velük, mert nincs érv, bármilyen perdöntő is, amely meg tudná győzni őket… E tévelygés egy hívének sem lehet igazi fogalma Krisztus jelleméről és missziójáról, sem Isten csodálatos tervérõl, amelyet az ember megváltására készített” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 1985, H. N. Adventista Egyház. 466–467. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.  Olvassuk el az Ellen G. White tollából származó idézetet! Miért anynyira fontos ragaszkodni Krisztus istenségének és az Atyával való egyenrangúságának tanához? Mi hiányozna a megváltási tervből, ha elhagynánk ezt a tanítást?

2.    Miért fontos a Mt 9:1-8 verseiben leírt esemény? Mennyire volt szándékos, hogy Jézus ennyire kihangsúlyozta istenségét? Mit akart megtanítani hallgatóinak? Milyen összefüggésre mutatott rá fizikai és lelki betegségeink között?

3.    A kereszt fényében gondolkodjunk el azon: mi következik abból, hogy Krisztus Isten? Beszélgessünk ezekről a kérdésekről a csoportban!

tamáska gyula:

a keveset is áldd meg, jézusom!

Amit én tudok Rólad, még nagyon kevés.
Terített asztalodon csak morzsa-szedegetés.
Szabad szemmel – a déli napba nézés,
s titkaid erdőjében ösvénykeresés.

Amit én tudok Terólad, nagyon kevés.
Még nem hit-alap… Hajszált eresztő gyökér,
ami, ha majd megszentelt talajodba ér:
akaratod szerint – nő, lombosodik, él.

És akkor… Ha megértem, élem igédet,
rügybe fakasztod gyermeki hitemet,
s harmatként szórod rá békességedet.
Mindezt – kegyelemből… Mert szeretsz engemet.

Hajolj le hát hozzám! Nyisd ki szirmaimat,
hogy be tudjam fogadni áldásaidat!
S ne csak kérjem; értsem is meg csodáidat!
– A legnagyobbat, hogy hallod imáimat.