SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 2Mózes 32:1-14; Zsoltár 62:1-9;

             Ezékiel 24:15-27; Máté 5:43-48; 1Péter 2:18-25

„Boldogok a szelídek: mert õk örökségül bírják a földet” (Mt 5:5).

Nem túl gyakran halljuk a szelíd szót, hacsak nem Mózesről olvasva vagy a boldogmondásokat tanulmányozva. Nem nehéz kitalálni az okát. A szelídség meghatározása így hangzik: „a sértés türelemmel és neheztelés nélküli elviselése”. Nem csoda, hogy hallani is alig hallunk róla; e tulajdonságot nemigen érdemesítik tiszteletre a mai világban. A Biblia helyenként „alázatos”-nak fordítja ezt a szót. Az eddig elmondottak állnak az alázatosságra is. A legtöbb társadalomban nem tekintik kívánatosnak ezt a tulajdonságot.

Ám Jézusnak és követőinek a szelídség az egyik legmarkánsabb jellemvonása, az, hogy türelemmel és neheztelés nélkül viselik el a sértést. Persze ez nem öncélú, mert a szelíd lelkület hatalmas fegyver lehet a fájdalmak és a szenvedések között élők kezében. A próbák valóban különösen alkalmasak arra, hogy szelídséget tanuljunk. A nehézségek idején tanúsított szelídség pedig ékes bizonysággal szolgál Istenről.

GONDOLKOZZUNK RAJTA! Milyen kapcsolat fedezhető fel a szenvedés és a szelídség között? Hogyan lehet szelídségünk és összetörtségünk igazi bizonyságtevés? Milyen szempontból nevezhetik a szelídséget a keresztények valóban erőnek, nem pedig gyengeségnek?

Oswald Chambers mondta egyszer, hogy életünk legyen olyan, mint „a megtört kenyér és a kitöltött ital” mások számára. Vajon mire értette ezt?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

A Bibliában számos példa található arra, amikor embereket „megtört” a mások­nak való szolgálat. Isten arra hívta el Mózest, hogy miközben népét az Ígéret Földje felé vezeti, szidalmak és kritikák tömkelegét szenvedje el. Józsefet elárulták, börtönbe is került, és szolgálnia kellett Egyiptomban. Isten minden esetben azért engedte meg ezeket a helyzeteket, hogy hűséges embereinek élete kegyelmét és gondoskodását szemléltesse; nem csupán a saját, hanem mások üdvére is. Isten bennünket is hasonlóképpen használhat fel. Mi sem könnyebb, mint haragot vagy fájdalmat érezni ilyen helyzetben. Csakhogy, amint azt már tegnap is említettük, a szelídség az az istenadta képesség, amellyel az ilyen körülményeket türelemmel és neheztelés nélkül elviseljük.

Miről olvasunk Ez 24:15-27 verseiben? Miért helyezte Isten Ezékielt e pró­ba alá?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

A 24. vers szerint Isten így szólt: „És lészen néktek Ezékiel csodajelül: amint ő cselekedett, egészen úgy cselekesztek ti is, mikor ez eljő; és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr Isten”. Isten Ezékiel példájával akarta Izráel népével megértetni, hogy ki is Ő, a Mindenható Úr, amint látták annak a próféciának a beteljesedését, amit Ezékiel élete jelképezett. Ezt azonban csak úgy láthatták meg, ha Isten keze összetörte Ezékielt – méghozzá értük. Ki tudja, hány ember ismeri meg igazán a Mindenható Urat azáltal, hogy látnak összetört állapotban?!

Előbb vagy utóbb az élet mindnyájunkat összetör. Volt már ilyen tapasztalatunk? Milyen tanulságokra jutottunk? Hogyan tudta Isten felhasználni összetört állapotunkat arra, hogy másokon segítsünk?

Milyen szerepet töltött be Mózes 2Móz 32:1-14 verseiben?

___________________________________________________________________

___________________________________________________________________

Miután a nép az aranyborjút kezdte imádni, Isten úgy látta, hogy ezzel túl messzire mentek. Elmondta Mózesnek, hogy elpusztítja őket, de a prófétát nagy néppé teszi, aki azonban ahelyett, hogy kapva kapott volna az ajánlaton, kegyelemért könyörgött, mire az Úr megmásította elhatározását.

2Móz 32:1-14 igeszakasza két fontos kérdésre hívja fel a figyelmet. Elsőképp arra, hogy a próféta számára próba volt Isten szava, miszerint elpusztítja a lázadó lelkű népet, és megáldja Mózest. Isten látni akarta, hogy Mózes mennyire szánja meg reménytelenül engedetlen népét. Mózes kiállta a próbát. Jézushoz hasonlóan õ is kegyelemért folyamodott a bűnösök érdekében. Ez igen érdekes dologra mutat rá: időnként Isten engedi, hogy ellenállásba, próbába ütközzünk, ami által úgy Ő, mint mi és a szemlélődő világegyetem is megláthat­ja, mennyire tudunk együttérzést tanúsítani a tévútra tért emberek iránt.

Mivel indokolta Mózes, hogy arra kérte az Urat: ne pusztítsa el Izráelt?

___________________________________________________________________

___________________________________________________________________

Másodsorban ez a szakasz megmutatja azt is, hogy az ellenállás és az engedetlenség kegyelemért kiállt. Kegyelemre akkor van szükség, amikor legkevésbé szolgálnak rá az emberek. Persze amikor valaki a legkevésbé érdemli meg, akkor esik igazán nehezünkre könyörületet gyakorolni. Mózest bírálta a nõvére, Mirjám, a próféta mégis az Úrhoz kiáltott, hogy gyógyítsa ki testvérét a leprából (4Mózes 12). Amikor az Úr megharagudott Kórahra és követőire, pusztulással fenyegette őket, Mózes arcra borulva könyörgött az életükért. Másnap Izráel a lázadók halála miatt zúgolódott Mózes ellen, és Isten újra pusztulással fenyegette meg őket. Mózes megint csak a földre borulva sürgette Áront, hogy mindnyájukért végezzen engesztelést (4Mózes 16). Szelídségében és a próbák között tanúsított önzetlenségében Mózes kegyelemért esdett azok érdekében, akik bizonyosan nem szolgáltak rá.

Kik azok az emberek körülöttünk, akik a legkevésbé szolgálnak rá a kegyelemre? Hogyan mutathatnánk be szelídségünkkel és önzetlen alázatunkkal Isten irántuk való kegyelmét?

Valaki azt mondta egyszer: „Ellenségeinket szeretni nem azt jelenti, hogy szeretnünk kell a piszkot, ami belepte a gyöngyöt; inkább azt, hogy szeretjük a gyöngyöt, ami épp a porban hever… Isten nem azért szeret, mert természetünk szerint szeretetre méltók volnánk. Azzal válunk szeretetre méltóvá, hogy Isten szeret.”

Ha ránézünk „ellenségeinkre”, mit látunk bennük: a gyöngyöt vagy a körülöttük lévő piszkot?

___________________________________________________________________

___________________________________________________________________

Mt 5:43-48-ben Jézus felszólít, hogy szeressük ellenségeinket, és imádkozzunk értük. Milyen természetből vett példával indokolja ezt? Mi a tanításának lényege?

___________________________________________________________________

___________________________________________________________________

A 45. versben Jézus a mennyei Atya példájára utalva szemlélteti, hogyan bánjunk azokkal, akik bántanak, akik talán a legborzasztóbb próbák elé állítanak. Isten esőt ad mind az igazaknak, mind a gonoszoknak; ha tehát Isten a gonoszoknak is ad esőt, hogy bánjunk velük mi?

Jézus nem azt kéri, hogy mindig gyengéd érzelmekkel viseltessünk azok iránt, akik bajt okoznak nekünk, jóllehet ez sem lenne lehetetlen. Alapvetően azonban az ellenség iránti szeretet nem érzelmet jelent, inkább olyan tetteket, amelyek­ben megnyilvánul az irántuk tanúsított gondoskodásunk és megbecsülésünk.

Jézus záró verse ebben az igeszakaszban számos vitát váltott már ki: „Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5:48). Az ige jelentése egészen egyértelmű, ha a szövegösszefüggést figyelembe vesszük: Aki tökéletes akar lenni, miként Isten tökéletes, annak szeretetet kell tanúsítania ellenségei iránt, mint ahogy Isten is szereti ellenségeit. Az Úr szemében tökéletesnek lenni annyit tesz, mint szeretni az ellenszegülőket; ehhez pedig elengedhetetlen a szív szelídsége, amit egyedül Istentől nyerhetünk.

A szelídség meghatározására gondolva („a sértés türelemmel és neheztelés nélküli elviselése”) soroljuk fel, mely területeken kell változtatnunk, hogy szelídséget kaphassunk az Úrtól – aminek segítségével helyesen tudunk „ellenségekhez” viszonyulni!

A próbák idején tanúsított szelídség legfőbb példáját Jézus adta. Amikor ezt mondta: „tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok” (Mt 11:29), olyasmire gondolt, amit valószínűleg elképzelni sem tudunk.

1Pt 2:18-25 verseiben Péter szolgáknak adott néhány meglepő tanácsot. Leírta, hogyan fogadta Jézus, amikor igazságtalanul bántak vele, fájdalmat okoztak neki. „Példát” hagyott, „hogy az ő nyomdokait kövessétek” (1Pt 2:21). Péter szavai szerint Jézusnak a próbákban tanúsított szelídsége és alázatossága mögött milyen elvet figyelhetünk?

___________________________________________________________________

___________________________________________________________________

Borzalmas látni, ha valaki igazságtalanul bánik egy másik emberrel, és rendkívül fájdalmas, ha éppen velünk bánnak így. Mivel rendes esetben erős igazságérzettel bírunk, ha igazságtalanság történik, ösztöneinkből fakadóan szeretnénk „a dolgokat helyükre billenteni”, miközben azt hangoztatjuk, amit az igazságos és jogos haragról hiszünk.

Nem könnyű így élni. Talán nem is lehetséges, hacsak nem teszünk magunkévá egy mindenek feletti igazságot, tudniillik, hogy minden igazságtalan élethelyzetben hinnünk kell: mennyei Atyánk kezében tartja az eseményeket, és síkraszáll a védelmünkben, amikor ez egyezik akaratával. Ennek értelmében tehát nem zárhatjuk ki annak lehetőségét sem, hogy csakúgy, mint Jézus, mi sem menekülhetünk mindig meg az igazságtalanságoktól. De ezzel együtt tudnunk kell, hogy mennyei Atyánk ekkor is velünk van, nem feledkezik meg rólunk.

Péter tanácsa – amihez Jézus életét vette alapul – azért meglepő, mert ezek szerint a jogtalan szenvedések idején a hallgatás nagyobb bizonyságtevés Isten di­csőségére, mintha „jobbra akarnánk fordítani az emberek sorsát”. Amikor Kajafás és Pilátus faggatta Jézust, mennyi mindent elmondhatott volna, amivel jobbra fordíthatta volna a helyzetet, önmagát pedig igazolhatta volna, mégsem tette. A hallgatás volt szelídsége igazi bizonysága.

Mit tegyünk olyan helyzetben, amikor méltánytalanul bánnak velünk? Hogyan tudnánk jobban alkalmazni a ma áttekintett elvekből néhányat a saját életünkre?

Gyakran épp azok a legbüszkébbek, a legfennhéjázóbbak és a legdurvábban törtetők, akik önértékelési gondokkal küzdenek. Szemtelenségük és gőgjük – a szelídség és az alázat teljes hiánya – csupán leplezi, hogy annyira hiányzik belőlük valami, meglehet talán csak tudat alatt. Arra van szükségük, amire mindnyájunknak: biztonságra vágynak, arra, hogy mások értékesnek tartsák és elfogadják őket. Kiváltképp a bánat és a szenvedés napjaiban fontos ez. Csakis az Úrban nyerhetünk ilyen bizonyságot. Röviden, a szelídség és az alázat nem a gyengeség ismertetőjegye, inkább épp annak a legerősebb mutatója, hogy az ember szilárdan áll a Kősziklán.

Mi lehetett Zsolt 62:1-8 keletkezésének a háttere? Mire irányította Dávid a figyelmet? Szavaiból milyen elveket tanulhatunk meg a lelki élettel kapcsolatban? A legfontosabb azonban az, hogyan tudjuk megtanulni ezeket az elveket saját életünkben alkalmazni?

 ___________________________________________________________________

___________________________________________________________________

 „Az emberek ok nélkül válnak majd ellenségeinkké. Isten népe indítékait félre fogják magyarázni, de nemcsak a világ, hanem még saját testvéreik is. Isten szolgái nehéz helyzetekbe kerülnek. Akik önző és igazságtalan életvitelüket igazolni akarják, bolhából csinálnak majd elefántot… Félremagyarázzák Krisztus követőinek tetteit, a becstelenség sötét ruháját vetítik rájuk, mert ezeknek az embereknek a hatókörén kívül eső körülmények folytán munkájukat nem mindenki érti. Úgy mutatnak rájuk, mint akik nem méltóak az emberek bizalmára. Mindezt pedig éppen az egyház tagjai teszik. Isten szolgáinak Krisztus lelkületével kell felfegyverkeznie. Nem számíthatnak arra, hogy soha meg nem sértik, hamisan meg nem vádolják őket. Vakbuzgónak és fanatikusnak titulálják őket, de ne csüggedjenek. Isten keze el nem engedi a gondviselés kormány­kerekét, hogy művét neve dicsőségére vezérelje” (Ellen G. White: Spalding and Magan Collection. 370. old.).

Mennyire tudunk felülemelkedni azon, ha mások szemrehányással illetnek, tüskések? Valószínűleg nem túlságosan! Mit tehetünk, hogy képesek legyünk jobban ragaszkodni az Úrhoz, és benne megtalálni önértékelésünk alapját? Gondoljunk arra, hogy Jézus irántunk való szeretetét értünk, bűneinkért vállalt halálával bizonyította! Ezzel védjük meg szívünket, ha méltatlanul bánnak velünk!

Ellen G. White: A Nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 1998, Advent Kiadó. 325–327. old.; Jézus élete. Budapest, 1989. Advent Kiadó. (31. fejezet) 244–258. old.

„Ha nehézségekbe ütközünk, rendkívül megkönnyíthetjük őket a Krisztusban lakozó szelídség által. Ha szert teszünk Mesterünk alázatosságára, akkor fölülemelkedünk a lekicsinylésen, elutasításon, bosszúságon – ami naponta ér minket – és ezek a dolgok többé nem fognak árnyékot vetni lelkünkre. Egy keresztény nemességének legfőbb bizonyítéka az önuralom. Ha valaki az őt ért gyalázat, kegyetlenség miatt nem tudja megőrizni nyugalmát, bízó lelkületét, az megfosztja Istent attól a jogától, hogy kinyilatkoztassa általa jellemének tökéletességét. A szívbéli alázatosság az az erő, amely győzelemre segíti Krisztus követőit, és ez a jele a mennyel fenntartott kapcsolatnak is” (i. m. 301. old.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.        Hogyan emelkedhetünk felül a fájdalmon és a bosszúságon az alázat segítségével? Mi az igazi alázat legfõbb ismertetőjegye, ami ebben a segítségünkre lehet?

2.        Környezetünk hogy ítéli meg az alázatosságot és a szelídséget? Tiszteletre méltónak, megvetendőnek vagy másnak tartják? Mi minden késztet arra, hogy ne ápoljuk ezeket a jellemvonásokat?

3.        Tudnánk-e mai példát hozni a szelídségre és az alázatosságra? Beszélgessünk ezekről! Mit tanulhatunk belőlük?

4.        Miért van az, hogy a szelídséget és az alázatot általában gyengeségnek tartják?

5.        Tudjuk, hogy Dávid az Úrnál keresett menedéket. De hogyan működik, nyilvánul meg általában ez a menedék? Más szóval, hogyan válhat az egyház valóban menedékké azok számára, akiknek éppen erre van szükségük? Mit mondhatunk gyülekezetünkről ebben a tekintetben? Mi magunk mit tehetünk, hogy gyülekezetünk valóban menedék legyen azok számára, akiknek szükségük van rá?

 SZEGEDI KOVÁCS GYÖRGY: ALÁZAT

Ismeretlen katonája Ismeretlen
Istennek, térdre esve törött szárnnyal,
ellenséges tőrt csorbító imával,
szélformálta, sima fényű jellemmel,

alázatos halászként – nem úgy, mint amaz
önteltek, kiknek lyukas a hálójuk,
vagy mint bolond szüzek (nekik köd az igaz),
s öt percet késik az órájuk –,

vakot átvezetve sebes folyón észrevétlen,
Jákób kútjánál szüntelen oldva készenlétben,
rám haragvó lábát mosva életvíz-edényben

ismeretlen katonája Ismeretlen
Istennek, térdre esve, megtört szívvel,
ilyen legyek Uram, édes Istenem.