SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Mózes 22; Jób 1:6?2:10; Ézsaiás 43:1-7;

  Hóseás 2:1-12; 2Korinthus 11:23-29

„És az Úr akarta őt megrontani betegség által; hogyha önlelkét áldozatul adja, magot lát, és napjait meghosszabbítja, és az Úr akarata az ő keze által jó szerencsés lesz” (Ézs 53:10).

Amikor a neves keresztény író, C. S. Lewis felesége a halálán volt, Lewis ezt írta: „Nem fenyeget különösen a veszélye (úgy gondolom), hogy elveszíteném hitemet. A valódi veszély inkább az, hogy már-már rettenetes dolgokat kezdek gondolni Istenről. Nem tartok attól, hogy erre a következtetésre jutnék: 'végtére is nincs Isten'; inkább attól, hogy 'tehát ilyen az Isten valójában'” (A Grief Observed. New York, 1961, HarperCollins Publishers, Inc., 6–7. old.).

Nagy fájdalmak között sokan teljesen megtagadják Istent. Másokat az kísért – lásd Lewis esetét –, hogy megváltoztassák az Úrról alkotott felfogásukat, és mindenféle rosszat gondoljanak róla. A kérdés valahogy úgy vetődik fel, hogy meddig hevíthető a kohó? Milyen forróság kockázatát vállalja Isten, miközben legfőbb szándékán fáradozik, azon, hogy „az Ő Fia ábrázatához hasonlatosak”-ká tegyen (lásd Róm 8:29)?

GONDOLKOZZUNK RAJTA! Vajon Isten miért kész azt is kockáztatni, hogy félreértsék, akiknek a szeretetére vágyik, akikkel meg kívánja ismertetni magát? Milyen mértékig vállalja még a félreértést is, csak hogy „az Ő Fia ábrázatához hasonlatosak”-ká gyúrhasson?

ÁBRAHÁM A PRÓBÁK TÜZÉBEN

Olvassuk el Mózes első könyve 22. fejezetét! Derült égből jövő villámcsapásként, minden magyarázat nélkül, Isten egyszer csak felszólítja Ábrahámot, hogy áldozza fel fiát égőáldozatul. El tudjuk képzelni, hogyan érezhette magát Ábrahám? Emberileg nézve vérlázító a gondolat, miszerint a szent Isten azt kérné az embertől, hogy saját fiát áldozza fel. Lelki szinten viszont, még ha Ábrahám ezt el is tudta volna fogadni, mi lesz az örökösre vonatkozó ígéretekkel? A fiú nélkül az ígéret is köddé válna.

Miért kérte Isten Ábrahámtól, hogy hozza meg ezt az áldozatot? Mi értelme volt az egésznek, ha Isten mindent előre tud?

Isten kérése, illetve annak időzítése nem volt véletlenszerű. Valójában a lehető legmélyebb gyötrelmet kellett ennek az esetnek kiváltania, ugyanis „Isten akkorra tartogatta Ábrahám utolsó és legsúlyosabb próbáját, amikor az évek terhe már megviselte, és aggodalom, küzdés nélküli nyugalomra vágyott” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, Advent Kiadó, 1993. 115. old.). Normális dolog ez? „Azért kellett elviselnie a lelki gyötrelmet e félelmetes próba sötét napjaiban, hogy saját tapasztalata által felfogjon valamit abból a hatalmas áldozatból, amelyet a végtelen Isten hoz az ember megváltásáért” (i. m. 120. old.).

Ez csak próbatétel volt – Isten távolról sem akarta, hogy Ábrahám megölje a fi­t. A történet ellenben valami rendkívül fontos dologra világít rá azzal kapcsolatban, ahogy időnként Isten munkálkodik. Előfordulhat, hogy olyasmire kér, aminek a véghezvitelét nem is várja tőlünk. Elküld valahová, ahová egyébként nem akarja, hogy meg is érkezzünk. Isten szempontjából nem szükségképpen a kimenetel a fontos, hanem az, amit tanulunk, miközben az eljárás során formálódunk.

Jézus Ábrahám tapasztalatára gondolhatott, amikor így szólt a zsidókhoz: „Ábrahám a ti atyátok örvendezett, hogy meglátja az én napomat; látta is, és örült” (Jn 8:56). Ábrahám életéből akár ki is maradhatott volna ez a felismerés, ha a felszólítást sátáni sugallatnak tekintve, nem hallgat rá. Ábrahám csak azért élte túl ezt az időt, és csak azért tanult belőle, mert ismerte Isten hangját.

Mennyire ismerjük Isten hangját? Honnan tudhatjuk, mikor szól hozzánk? Hogyan közli akaratát?

Hóseás története óriási tanulságokat rejt. A próféta esete meghökkentő. Gómer, a felesége elhagyja, és más férfiaktól szül gyermekeket. Az asszony fűvel-fával megcsalja férjét, Isten mégis arra szólítja Hóseást, hogy fogadja vissza, és újból a legnagyobb szeretetet tanúsítsa iránta. A történet Isten és Izráel kapcsolatának példázataként érthető. Izráel elhagyta Istent, és lelki értelemben más istenekkel paráználkodott, Isten azonban továbbra is szerette, ki akarta mutatni szeretetét iránta. De nézzük csak meg, milyen módszerekhez folyamodott!

Mit tudhatunk meg Hós 2:1-11-ből a módszerekről, amelyekkel Isten újra magához kívánta vonni Izráelt? Milyen érzés lehetett a népnek mindezt átélni?

1–2. vers …………….……………………………….……………………………...……………...

4–6. vers …………….……………………………….……………………………...……………...

7–8. vers …………….……………………………….……………………………...……………...

9. vers …………….……………………………….…………………………….......……………...

A történet két lényeges kérdést emel ki azzal kapcsolatban, amikor tapasztalatot szerzünk a bűnbánatra vezető Istennel. Először is, megvan a veszélye, hogy nem ismerjük fel, amikor Isten munkálkodik értünk. Ha utunkat szúrós tövisek zárják el, vagy falak vesznek körül, úgy, hogy azt sem tudjuk, hová megyünk

(5. vers) – ez Istentől van? Ha eltűnik az is, amit létszükségletnek tartunk, vagy megszégyenülünk (8–9. vers) – ebben is az Atya keze lehet? Az igazság az, hogy akármit is érezünk, Isten állandóan a megtérésünkön munkálkodik, mert annyira szeret. Másodszor, könnyen félreérthetjük Isten tetteit. Talán észrevesszük, hogy Ő alakítja a körülményeket, csak éppen nem örülünk a történteknek. A megsebzett, megszégyenült ember könnyen kegyetlenséggel, nemtörődömséggel, tétlenséggel vádolhatja Istent, aki azonban szüntelen azon fáradozik, hogy megújítson szeretet-szövetsége által.

Mit árul el Hós 2:13-22 Istenről? Kérjük a Szentlelket, mutassa meg, ha valamilyen téren menekülnénk Istentől! Ha erre rájövünk, ugyan miért várnánk meg a tűzpróbát?

Mi okozta Jób szenvedését (Jób 1:6?2:10)?

Ebben van valami megdöbbentő. Az angyalok Isten színe elé járultak, és Sátán ott volt köztük. Isten megkérdezte tőle, merre járt, mire ő azt felelte, hogy „körülkerültem és át meg átjártam a földet” (Jób 1:7.). Ekkor az Úr felteszi a kérdést: „Észrevetted-é az én szolgámat, Jóbot” (8. vers)? A kérdés önmagában figyelmet sem érdemel, inkább a kérdező személye fontos. Nem Sátán mutat rá Jóbra, hogy őt tegyék vizsgálat tárgyává, hanem Isten. Isten, aki pontosan tudja, mi következik ezután, felhívja Sátán figyelmét Jóbra. Lenn a földön Jóbnak halvány fogalma sincs arról, hogy milyen forró tűzpróbákon kell átmennie. Egyrészt teljesen egyértelmű: Sátán, és nem Isten volt Jób szenvedéseinek okozója, de az is éppen olyan világos, hogy Isten kifejezett engedélyével veszi el Sátán Jób javait, gyermekeit, és rontja meg egészségét. Ha Isten engedélyével szakad ez a rettenetes szenvedés Jóbra, akkor számít egyáltalán, hogy személy szerint Isten vagy Sátán méri ki a szenvedést? Hogyan nevezhető Isten szentnek és igaznak, ha tevőlegesen engedi Sátánnak, hogy ilyen fájdalmat okozzon Jóbnak? Vajon ez a helyzet csak kivételes eset lett volna, vagy hű tükre annak, ahogy Isten velünk is bánik ma?

Jób 1:20-21 szerint Jób hogyan fogadja a próbákat?

Kétféleképpen hathat az emberre a nagy szenvedés. Vagy keserűséget, dühöt, a kegyetlennek és nem létezőnek bélyegzett Istentől való elfordulást vált ki, vagy azt, hogy még erősebben ragaszkodunk Istenhez. Jób úgy küzd meg a csa­pásokkal, hogy kitart Isten mellett, és áldja őt.

Jób 1:20-21-ben Isten áldásának három elemét találjuk, ami segíthet a mardosó bánat idején. 1) Jób tisztán látta saját gyámoltalanságát, azt, hogy semmit nem követelhet: „Mezítelen jöttem ki az én anyámnak méhéből, és mezítelen térek oda vissza.” 2) Elismerte, hogy Isten továbbra is kézben tartja az eseményeket: „Az Úr adta, az Úr vette el.” 3) Végül újra kifejezte Isten igazságosságába vetett hitét: „Áldott legyen az Úrnak neve!”

Próbák sújtanak? Kövessük Jób példáját! Mennyiben lehet ez nekünk is segítségünkre?

„…felette igen, erőnk felett megterheltettünk, úgy hogy életünk felől is kétségben valánk: sőt magunk is halálra szántuk magunkat, hogy ne bizakodnánk mi magunkban, hanem Istenben, aki feltámasztja a holtakat…” (2Kor 1:8-9).

Isten választott apostolaként Pálnak sokkal többet kellett elhordoznia, mint a legtöbb embernek, de ez nem törte össze. Sőt, annál jobban erősödött az Isten iránti hálaadásban! Olvassuk el, hogyan sorolja viszontagságait (2Kor 11:23-29)! Most pedig olvassuk el 2Kor 1:3-11 verseit!

A 4. versben Pál kijelenti: Isten azért vigasztal meg, „hogy mi is megvigasztalhassunk bármely nyomorúságba esteket azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket”. Milyen mértékig tekinthető a szenvedés szolgálatra való elhívásnak? Hogyan figyelhetünk érzékenyebben az ilyen lehetőségre?

Isten rajtunk keresztül kíván segíteni fájó lelkű embereken, ezért előbb talán a mi életünkben is megenged hasonló sebeket. Így azután később a bátorító szavakat nem az elmélet, hanem az Isten együttérzéséről és vigasztalásáról szerzett saját tapasztalat táplálja. Ez az elv Jézus földi életében is fellelhető (lásd Zsid 4:15). Pál nem azért ecsetelte saját viszontagságait oly elevenen, hogy sajnáltassa magát. Azt akarta belénk vésni, hogy az Atya még akkor is képes közbelépni értünk, együttérzését és vigasztalását érzékeltetni, ha a legnagyobb mélységben lennénk. Még akkor sem kell félnünk, ha az életben maradásunk is kétséges, vagy ha meg is ölnek. Isten arra tanít, hogy nyugodtan támaszkodjunk rá. Bízhatunk benne, mert Istenünk „feltámasztja a holtakat” (2Kor 1:9).

Pál előtt továbbra is az evangélium hirdetésének célja lebeg, és tudja, hogy Isten a későbbiekben is megmenti. Három dolog járult hozzá ahhoz, hogy képes volt szilárdan kitartani. Ezeket 2Kor 1:10-11-ben vette sorba. 1) Isten már bizonyított a múltban: „aki ekkora halálos veszedelemből megszabadított minket, és meg is fog szabadítani”. 2) Pál eltökélte, hogy csak Istenre figyel: „Benne reménykedünk, hogy ezután is megszabadít”. 3) A hívők meg nem szűnő imádsága: „ti is segítségünkre vagytok az értünk mondott könyörgéssel” (10–11. vers, új prot. ford.).

Mit tanulhatunk Páltól, nehogy önsajnálatba zuhanjunk küzdelmeink idején?

A negyedév során jó néhány példát megvizsgáltunk már, amelyek szerint Isten a próbákkal akar megtisztítani, Krisztushoz hasonlóvá tenni. Persze akad, aki e példákból arra következtet, hogy Isten szigorú és követelőző kényúr. Bizonyára van, aki így vélekedik: „Lehet, hogy Isten jót akar, de hol a törődés, a szeretet e történetekben? Isten inkább zsarnoknak tűnik. Kitűz egy célt, amivel rendkívül nehéz helyzetet teremt, mi pedig semmit nem tehetünk ellene.”

Igaz, hogy a bűnös földön csak kevéssé értjük meg, mi miért történik. A mennyben sokkal többet megértünk majd (1Kor 4:5; 13:12), most azonban annak a feszültségében kell élnünk, hogy akkor is hisszük: Isten velünk van, törődik velünk, ha nem is esik minden jól. Ézsaiás kiválóan érzékelteti ezt a feszültséget.

Olvassuk el Ézsaiás könyve 43:1-7 verseit! A 2. és a 3. versben Isten elmondja, hogy népe tűzön és vízen kel majd át. Itt jelképesen rendkívüli veszedelmekről szól, de az is lehet, hogy a Vörös-tengeren és a Jordánon történő átkelésre utal; egyaránt félelmetes időkre, amelyek azonban új élet előtt kövezik ki az utat. Bizonyára azt várnánk Istentől, hogy védelmezze meg népét e veszedelmektől, és könnyebb úton vezesse őket. De Zsoltár 23 pásztorához hasonlóan azt mondja Isten, hogy népének nem kell a nehéz idők küzdelmében alulmaradnia, hiszen Ő velük van.

Olvassuk el újra Ézsaiás könyve 43:1-7 verseit! Isten milyen eltérő módon vigasztalja népét, amikor vízen és tűzön kell átkelniük? Milyen képet fest ez Istenről? Milyen ígéretekre hivatkozhatunk?

Háromféleképpen összegezhetnénk, amit Isten próbáiról tanultunk. 1) A tűzpróbával Isten nem minket akar elpusztítani, csak a bűneinket. 2) Nem boldogtalanná akar tenni a tűzzel, hanem meg akar tisztítani, hogy olyanná váljunk, amilyennek teremtette az embert. 3) Isten állandóan és gyengéden viseli gondunkat, történjen bármi, soha el nem hagy.

Mit tanítanak az alábbi igeszakaszok Isten cselekvésével és jellemével kapcsolatban? Zsolt 103:13-14; Mt 28:20; 1Kor 10:13; 1Pt 1:7. Hogyan tapasztaltuk saját életünkben ezeknek az igéknek a valóságát?

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. (13. fe­jezet) 113–121. old.

„Isten mindig a szenvedések kohójában próbálta meg népét. A kohó tüzében válik le a salak a keresztény jellem valódi aranyáról. Jézus figyeli a próbát. Ő tudja, mi kell ahhoz, hogy az értékes fém megtisztuljon, és visszatükrözze szeretetének fényét. Isten kemény, vizsgáztató próbákkal neveli szolgáit. Egyesekben olyan képességeket lát, amelyeket fel tudna használni mûve előbbrevitelére. És a gondviselő Isten ezeket az embereket megpróbálja. Olyan helyzeteket teremt számukra, amelyek próbára teszik jellemüket… Megmutatja nekik gyengeségeiket, és megtanítja őket arra, hogy Őrá támaszkodjanak… Isten így éri el célját. Neveli, tanítja, fegyelmezi őket, hogy alkalmasak legyenek annak a nagyszerű célnak a betöltésére, amiért képességeiket kapták” (i. m. 97. old.).

„Ha Isten gondviselése megpróbáltatásra szólít, fogadjuk el a keresztet, és ürítsük ki a keserű poharat, mindig emlékezve arra, hogy Atyánk keze emeli azt az ajkunkhoz. Bízzunk benne akkor is, ha éj sötétje vesz körül, vagy ha a nap vi­ága ragyog le ránk! Nem tudjuk elhinni, hogy mindent megad, ami a javunkra van?... Hogyan is tagadhatnánk meg, hogy hálás dicsérettel hozzá emeljük szívünket, ha arra gondolunk, milyen szeretetet tanúsított irántunk a Golgota keresztjén?!” (Ellen G. White: Testimonies for the Church, 5. köt. 316. old.)

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1. Beszélgessünk arról, hogy Ábrahámhoz hasonlóan kinek milyen hitpróbában volt már része! Mit tanulhatunk egymás tapasztalataiból, győzelmeibõl, kudarcaiból?

2. Gondoljunk Krisztus földi életének utolsó 24 órájára! Milyen kétségbeejtő helyzetekkel nézett szembe? Hogyan állt helyt? Milyen elveket figyelhetünk meg az Ő esetében, amelyeket saját próbáink közepette is alkalmazhatunk?

3. Beszélgessünk a héten érintett gondolat kapcsán arról, hogyan készítenek fel saját szenvedéseink mások szolgálatára! De bármennyire is igazak e gondolatok, milyen problémákat vethetnek fel?

4. Ellen White-tól azt olvashattuk: „Bízzunk benne akkor is, ha éj sötétje vesz körül, vagy ha a nap világa ragyog le ránk!” Könnyű mondani, annál nehezebb így is tenni! Miért fontos Istenben bízni a nehéz időkben is?

GERZSENYI SÁNDOR: LÉGY BÁTOR ÉS ERŐS!

Testvér, ne csüggedj, bárha testedet
olykor a porba roskasztja a próba.
Gondolj arra, hogy Élted Alkotója:
Atyád, ki még ha vesszőz is, szeret.

Tarts csendességet, hajtsd meg térdedet,
s a szíved-ajkad nyisd bűnbánó szóra.
Tekints Reá, ki lelked Megváltója,
s érezd, hogy újra kegyelmébe vett.

A próba arra int, legyél hűbb szolga
s vigyázz, nehogy csalárdul megrabolja
a Sátán – féltve őrzött kincsedet.

Fordítsd a Menny felé tekinteted.
S mit Mestered tanít, ne csak szád mondja,
tedd szüntelen. Fiát végig megóvja.