SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

A költõ Rainer Rilke írta a madaraknak “megrágott, ázott” kenyérdarabkákat szóró párizsi nõkrõl: “Jó érzés tölti el õket, ha arra gondolnak, hogy nyáluk ta

lán eljut a világba; a madárkák csõrükben annak ízével reppennek fel, még ha természetükbõl adódóan egy szempillantás alatt meg is feledkeznek róla.”

Milyen szomorú példája ez annak, amikor az ember nem jó helyen keresi az élet értelmét! Emberi létünkbõl fakad, hogy tudni akarjuk életünk célját, és néha bizony igencsak furcsa módon! Világunkban oly sok minden változhat, annyi lehetõség kínálkozik, számtalan utat választhatunk. Hogyan dönthetjük el, melyik a jó?

A héten A prédikátor könyve 7. fejezetét fontolgatjuk. Az elsõ 14 vers olyan, mintha A példabeszédek könyvét olvasnánk. Rövid, velõs mondások az erkölcsrõl, az életrõl, az egyenlõtlenségekrõl, az igazságtalanságról, a bölcsességrõl és így tovább. A fejezet hátralevõ része azonban már A prédikátor könyvében megszokottakhoz, a megkeseredett Salamon szavaihoz hasonlít. Azért még szorongásai közepette is rengeteg bölcsességet mondott!

A Biblia egészének fényében vizsgálva A prédikátor könyve 7. fejezete is azt mutatja, hogy a helyes válaszokat csak Istentõl várhatjuk, hiszen Õ teremtett, Õ váltott meg, tehát Õ az, aki igazi célt és értelmet adott az életünknek – amit sokan olyan hiábavaló és igazi megelégedést nem nyújtó helyen keresnek.

A héber szövegben itt egy szójáték van. A “hírnév”-nek fordítható héber szó (sm) közel áll a “kenet” vagy olaj szó héber megfelelõjéhez: (smn). Az eredeti szövegben ez is olyan nyelvi és költõi fordulat, ami, ha nem is rejtett, mély mondanivalóval teljes, de igen kifejezõvé, széppé teszi a verset. Sajnos ez a fordításban mindenképpen elvész.

Elsõ pillantásra ez a vers – és különösen a második fele – megint csak Salamon borúlátását tükrözi. Préd 7:1 viszont mintha másról szólna. A megoldást a vers elsõ felében találjuk.

A jó hírnév érték. Nagyszerûen illeszkedik ehhez a gondolathoz a szövegben ezután következõ rész. Jean-Paul Sartre azt fejtegette, hogy valójában az ember életét a halála határozza meg. Olyan szempontból igaz ez, hogy a halál vet véget az életnek. Nincs több változás, lehetõség, nincs további fejlõdés. Az ember nem nõhet túl azon, amilyen halála pillanatában volt.

Bizonyos értelemben ez így igaz. Amikor meghalunk, lezárul a lehetõség, hogy jó hírnevet, nemes jellemet szerezzünk, jótékonyan hassunk a világra, Isten országáért bármit is tegyünk. A jellemünk életünk idején formálódik, nem a sírban. Most nyerhetjük el az üdvösséget, nem halálunk után.

Bizonyos értelemben véve tehát ez a vers a fontossági sorrendrõl szól. A jó hírnév maradandó, a rossz, gonosz ember azonban tovatûnik, mint ahogy elillan a kenet illata. Milyen fontos tehát, hogy jól gazdálkodjunk az idõnkkel, és helyes sorrendet tartva cselekedjünk! Tetteinknek maradandó, sõt talán örökérvényû jó hatása lesz, vagy pillanatok alatt a feledés homályába merülnek? Errõl feltétlenül érdemes elgondolkodni!

Baptistáktól hallottam a megfogalmazást: “Csak éppen annyira vallásos, amennyi elég ahhoz, hogy boldogtalan legyen”. Bizonyára mindenki találkozott már olyan emberrel, akire illik ez leírás. Talán ilyen hívõkre utalhatott Jézus is Mt 6:16-ban, akik komor tekintetükkel akarták kidomborítani nagy szentségüket.

Préd 7:2–6 verseinek felületes olvasása azt a képzetet keltheti az emberben, hogy valóban ez a vallás lényege: jobb gyászolni, mint vigadozni, jobb szomorkodni, mint nevetgélni, és még folytathatnánk. Ugyan hogyan egyeztethetõ ez össze az Úrban való öröm, a Krisztusban való örvendezés gondolatkörével (3Móz 23:40; Zsolt 5:12; 149:2; Fil 4:4; 1Thessz 5:16)?

Ha figyelmesen olvassuk A prédikátor könyve 7. fejezetének verseit, felfedezhetünk valamit, ami megfelelõ megvilágításba helyezi a gondolatot.

Bizonyos szempontból nézve Salamon visszatér az elõzõ napi tanulmányban érintett gondolathoz. Lakomázhatunk, ünnepelhetünk amennyit csak akarunk, végül mégis gyászba fordul a nevetés, hiszen mindannyian meghalunk. A bölcs tisztában van ezzel, az emberi élet súlyos helyzetével. Az ünneplésnek és vidámságnak is megvan a maga helye, szerepe, de nem szabad elválasztani a lét végességének gondolatától. Az ember élete nem ünnepléssel, hanem gyásszal végzõdik; nem nevetéssel, hanem szomorúsággal fejezõdik be. A balgák mit sem törõdnek ezzel, ügyet sem vetnek rá, hogy milyen vég vár rájuk. Majd egy nap a nevetést felváltja a “sírás és fogaknak csikorgatása”.

A prédikátor könyve 7. fejezetének elsõ 6 versét már tanulmányoztuk, ma pedig az elsõ szakasz végéig eljutunk, amelyben lényegében rövid, a Példabeszédekre emlékeztetõ mondásokat találunk.

Sok bölcsességet sûrített itt össze Salamon. A 7. vers pl. a szívet megrontó ajándékról (értsd: megvesztegetés) szólva fontos lelki kérdést vet fel: ha csak egy engedményt is tesz az ember, azzal kaput nyit a következõnek. Nem azt olvassuk, hogy a rossz ember megvesztegethetõ. Az ajándék rontja meg a szívet! Milyen komoly figyelmeztetés ez a bûn hatásával kapcsolatban!

A XVII. századi Európában a felvilágosodás kora elején új ismeretek özönlötték el az emberiséget. A világgal kapcsolatos felfedezésekkel együtt jelentkezett az ember tökéletesedésének reménye is. Sokan úgy képzelték, hogy a világ addig valóban rossz volt, az emberek pedig szánalmasak, attól kezdve azonban az új fedezések révén jobban megértjük a világ dolgait. Leszámolhatunk a tudatlansággal. Az emberiség mindig csak jobb lesz, biztos léptekkel halad az erkölcsi tökéletesség felé.

A XX. század elejére olyan nagyarányú lett a fejlõdés, hogy sokan úgy képzelték, a tudományos felfedezések és az új technológia segítségével az emberiség csakhamar legyõzhet mindent, ami addig problémát jelentett. Gépeinkkel, szerkezeteinkkel és találmányainkkal felülkerekedhetünk minden betegségen, természeti csapáson, határt szabhatunk a gyûlöletnek és a háborúnak.

Jól tudjuk, hogy nem éppen a várakozásnak megfelelõen alakult a helyzet. Valóban szert tettünk új ismeretekre, de bûnös természetünk beárnyékolja lényünk nagy részét, így az elsajátított tudásból és új erõbõl is oly sok rossz és szenvedés fakadt. A hatalom és a tudás nem feltétlenül jó vagy rossz, hanem az, amivé az ember teszi. Egy erõs ország vezetõje tekintélyes hatalommal bír. Hatalmát fordíthatja házak építésére, de azok lebombázására is. Nem új ismeretre és még nagyobb hatalomra van igazán szükségünk, mint inkább arra, hogy szívünk Isten képére és hasonlatosságára formálódjon, különben tudásunkat és hatalmunkat rosszra fordíthatjuk.

Préd 7:15–27-ben Salamon az emberi élet bajainak hosszú sora miatt bánkódik.

Talán Préd 7:20 szavai a legszomorúbbak. A vers üzenete hasonlít ahhoz, amit Róm 3:10-ben fogalmazott meg Pál: “nincsen csak egy igaz is”; vagy amit János mondott: “Ha azt mondjuk, hogy nem vétkeztünk, hazuggá tesszük õt, és az õ igéje nincsen bennünk” (1Jn 1:10). A keresztényeket gyakran vádolják azzal, hogy túlságosan sötéten látják ezt a kérdést, de csak gondoljunk a történelemre és a jelenlegi állapotokra, máris igazolva látjuk az emberiség bûnösségét bemutató tanítást. A kereszténység általános üzenetének elfogadásához sok szempontból hitre van szükség, de az ember bûnösségének gondolata kivétel ez alól!

Nyilvánvaló, hogy milyen nõkre utal Salamon (vö. Péld 18:22), ezzel együtt a szöveg tartalma túlmutat a nõi nem egy részén. Azt tanácsolja, hogy óvakodjunk azoktól az emberektõl, akik által az ördög csapdába ejthet, akik arra is rávehetnek, hogy elforduljunk az Úrtól.

Talán mégis a fejezet utolsó verse, a 29. vers a legérdekesebb. Milyen egyszerûen bemutatja az emberek állapotát! Isten szentnek teremtette az embert, mi pedig gyorsan kiléptünk a szentség állapotából. Tulajdonképpen Salamon élete is erre példa. Igaz, nem volt bûntelen, de jó úton haladt. Az “igaz”-nak fordított héber szót általában “egyenes” vagy “helyes” értelemben fordítjuk. A szó gyakran az emberek tevékenységére vonatkozik (5Móz 6:18; 1Kir 22:43; 2Kir 18:3; Jób 1:1, 8). Salamon fiatalon valóban “igaz” volt, de késõbb tévútra tért.

“Az igazi nevelés nem becsüli le a tudományos ismeretet vagy az irodalmi mûveltséget, de a tájékozottságnál többre értékeli az erõt, az erõnél a jóságot; a szellemi ismeretnél a nemes jellemet. A világnak nem annyira nagy eszû, mint inkább nemes jellemû emberekre van szüksége. Olyan férfiakra van szüksége, akiknek képességeit szilárd elvek kormányozzák!

'A bölcsesség kezdete ez: szerezz bölcsességet…' (Péld 4:7). 'A bölcsnek nyelve beszél jó tudományt…' (Péld15:2). Az igazi nevelés ezt a bölcsességet közli. Megtanít nemcsak egyetlen, hanem minden erõnk és képességünk helyes felhasználására: így betölti kötelezettségeink egész körét önmagunk, a világ és Isten iránt.

A jellem fejlesztése a legfontosabb feladat, amelyet valaha is emberre bíztak, és sohasem volt égetõbb igény, szükség erre, mint most! Egyetlen korábbi generáció sem állt olyan fontos feladatok elõtt, fiatal férfiaknak és nõknek sohasem kellett szembenézniük oly nagy veszélyekkel, mint ma” – (Ellen G. White: Elõtted az élet, Nevelés. Budapest, 1992, Advent Kiadó. 225. old.)!

– Zarka Péter