SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

E HETI TANULMÁNYUNK: Prédikátor 3

Talán nem mind kiskanállal mérjük ki az életünket, de az biztos, hogy életünk ideje szabott. A szerencsésebbek elmondhatják, hogy “hetven esztendõ, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendõ” (Zsolt 90:10). Nem áll hosszú idõ a rendelkezésünkre – jól tudja ezt mindenki, aki felett már nagyrészt elszálltak az évek. A halandóember szempontjából ezért olyan drága kincs az idõ.

A 3. fejezet minden ember számára fontos témát – az idõ kérdését boncolgatja. Gyönyörû lírai sorokkal nyitva Salamon több pontot is érint, amelyek így vagy úgy kapcsolódnak az idõhöz. Mennyire fontos tetteink idõzítése? Mit jelent az örökkévalóság fogalma az embernek, aki csak hallomásból ismerheti az örök életet? Mikor ítéli meg Isten a világ minden bûnét és gonoszságát? Mi az alapvetõ különbség az emberek és az állatok között, ha életünk végén ránk is ugyanaz a sors vár?

Súlyos gondolatok ezek egyetlen fejezetbe foglalva. Amint már az eddigiekben is utaltunk rá, csak a Biblia egészével összefüggésben vizsgálva érthetjük meg igazán Salamon szavait. A Szentírás igen sokat foglalkozik ezekkel az alapvetõ fontosságú kérdésekkel.

Mennyire pontos az óránk? Valószínûleg azért nem annyira, mint az atomóra, ami kb. 10¹⁰ másodperc pontossággal (ez bizonyos atomok sugárzási frekvenciája) mutatja az idõt. Lélegzetelállítóan pontos idõzítéssel alkotta meg az Úr a természet világát!

A Bibliában számtalan helyen olvashatunk arról, hogy Isten terveiben milyen szerepet kap az idõ. Jézus megjelent Galileában, és kijelentette: “Betelt az idõ” (Mk 1:15, új prot. ford.). Pál ezt mondta Jézus elsõ adventjérõl szólva: “Mikor pedig eljött az idõnek teljessége, kibocsátotta Isten az õ Fiát” (Gal 4:4). A második adventre vonatkozóan pedig ezt olvashatjuk: “a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenéséig, amit a maga idejében megmutat” (1Tim 6:14-15). Jánosnak angyal mondta az üzenetet: “Be ne pecsételd e könyv prófétálásának beszédeit, mert az idõ közel van” (Jel 22:10). Láthatjuk, Isten az idõt is felhasználva viszi végbe akaratát.

Salamon Isten hatalmával és erejével állítja szembe az ember gyengeségét, gyarlóságát. Nem a földi gyönyöröket féktelenül hajszoló életre buzdít, inkább azt fogalmazza meg, hogy a megfelelõ idõben az ember munkája megteremheti gyümölcsét már itt, ebben az életben, “a nap alatt” is.

“Az ember mégsem tudja felfogni Isten alkotásait elejétõl végéig, amelyeket megalkotott” (Préd 3:11, új prot. ford.). Lehetséges volna, hogy Salamon is ar-ra célzott, amit Jézus mondott Mt 6:34-ben: “Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felõl, mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felõl. Elég minden napnak a maga baja”?

Az embereknek és az állatoknak ugyanaz a sorsa “a nap alatt”. Mind meghalunk. Különbség viszont, hogy “az örökkévalóságot is az emberi értelem elé tárta”. Emberként fogalmat alkothatunk a saját életünkön túli létrõl is. Az ember tudja, hogy meghal, az idõ azonban nem áll meg, az örökkévalóságon át is tart, csak mi maradunk le. Életünk minden napján szembenézünk a halállal, ami aggodalmat, félelmet, a teljesség hiányának az érzetét váltja ki bennünk. Ennek így is kell lennie, nem is szabad megelégedetten, netán közömbösen gondolnunk sorsunkra, hiszen Isten nem akarja, hogy meghaljunk. A halál Sátán mûve, csak késõbb furakodott be világunkba (Zsid 2:14; 1Jn 3:8). Éppen ez a magyarázata, hogy végsõ soron minden földi gyönyör üres, tartalmatlan, csak “pára”. Nem nyújt megoldást a halál valóságának problémájára, ami tõlünk egyetlen szívdobbanásnyira, állandóan a fejünk felett lebeg. Jézus éppen azért jött, hogy eltörölje a halált, és ezzel már most megszabadít a halál keltette általános félelemtõl (Zsid 2:15).

Salamon tovább kutatja az idõ kérdését, de már más témával kapcsolatosan. Préd 3:16–17-ben veti fel azt, ami A prédikátor könyvében újra és újra felbukkan: az emberi igazságtalanságnak és Isten ítéletének gondolatát.

Ugyan ki az, akit ne bántana az igazságtalanság és a bûn, fõleg ott, ahol törvényességnek, igazságnak kellene uralkodnia?! Hozzánk hasonlóan Salamon is vágyott arra, hogy elérkezzen végre az igazságszolgáltatás ideje. Annyi minden keserûséggel töltötte el, de mégis hitt abban, hogy a megfelelõ idõben Isten majd igazságot tesz (Préd 3:17), “mert minden dolognak eljön az ideje, és õ ügyel min-den cselekedetre”. Különösen igaz ez Isten ítéletére!

Felfoghatatlan igazságtalanság történt, amikor végrehajtották az ítéletet a kereszten. Isten bûntelen Fia halt meg a hálátlan és gonosz világ bûneiért (Róm 5:6; 1Jn 2:2). Ugyanakkor a kereszt lett az igazság helye is, mert Jézus, akiben megvan Isten igazsága, ott volt személyesen (2Pt 1:1). Az igazság helyén egyben megnyilvánult a gonoszság is – hiszen az egész világ bûnei miatt szenvedte el a büntetést Jézus, aki “bûnné” lett értünk (2Kor 5:21). Azért mondhatjuk, hogy az igazak feletti ítélet is megtörtént a kereszten, mert Jézus halála által ott nyertünk biztosítékot a felmentõ ítéletrõl (Róm 8:1). Ugyanakkor megpecsételõdött az ítélet azok felett is, akik elvesznek, mert a kereszt fényében semmit nem hozhatnak fel mentségükre (Jn 3:19).

Salamon tovább mereng az Isten nélküli, a pusztán evilági örömöket hajszoló élet értelmetlenségén. Nem is lehet más az ilyen élet, hiszen a végén ember és állat “egy helyre kerül, mindegyik porból lesz, és újból porrá lesz mindegyik” (Préd 3:20, új prot. ford.). Már a keddi résznél is utaltunk rá, hogy a legtöbb embert nyugtalanítja ez a gondolat, aminek a következtében csak “párának”, vagy még annyinak sem nevezhetõ mindaz, ami a halál elõtt történik velünk. Egy ateista szerzõ a lét “képtelenségérõl” írta: az élet annak a reménységével és ígéretével kecsegtet, hogy van valami célja, de végül mi is pontosan ott végezzük, ahol az állatok.

Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 1985, Advent Kiadó. 588-602. old.