A tanulmány célja

1. Megmagyarázni, hogy fiaink és leányaink az Istenéi, aki minden dolgok Teremtője.

2. Elemezni az okokat, amelyek a gyermekvállalás döntésének alapját képezik.

3. Megmagyarázni a szülők gyermekneveléssel kapcsolatos felelősségeit.

A tanulmány vázlata

I. Isten tulajdona (Zsolt 127:3)

1. A gyermekek Isten tulajdonát képezik.

2. A szülőknek felelősségük megtanítaniuk gyermekeiknek a Biblia elveit.

3. Gyermekeik nevelésében a szülőknek keresniük kell Isten vezetését.

II. Az imalelkületben meghozott döntés (Péld 3:6)

1. A gyermekvállalás döntését alaposan át kell gondolni, és imalelkületben kell meghozni.

2. A házaspároknak csak abból a vágyból szabad gyermeket nemzeniük, hogy a születendő utód által kifejezzék egymás iránti szeretetüket.

III. A gyermekek szükségeinek betöltése (Péld 22:6; Ef 6:4)

1. A szülők úgy gondoskodnak gyermekeikről, mint a mennyei Atya rólunk.

2. A gyermekeket a szeretet és jóság lelkületében kell fegyelmezni.

3. Az otthonban jelen kell lennie a szeretetnek, elfogadásnak, szervezésnek és a jól meghatározott határvonalaknak.

4. Azok a gyermekek, akik iránt tiszteletet tanúsítanak, megtanulják önmagukat is tisztelni, és képesek lesznek felelősségeket vállalni társadalmi téren.

Magyarázat

I. Bevezető

Az e heti tanulmány központi gondolata ez: “A gyermekek Isten ajándékai”. Valószínű, hogy a tagok közül néhányan éppen gyermekeiket nevelik, mások lehet hogy csak most tervezgetik, hogy gyermeket vállaljanak vagy örökbe fogadjanak, és az is lehet, hogy vannak olyanok is a csoportban, akik nem akarnak szülőkké válni. Lehet, hogy egyeseknek fájdalmas emlékeik vannak gyermekkorukból, mások lehet, szégyenkeznek amiatt, ahogy kénytelenek voltak gyermekeiket felnevelni. Lényeges tehát körültekintően megközelítenünk e témát.

II. Úgy neveljük gyermekeinket, mint az Úrtól való örökséget

Sokan állítják, hogy gyermekeiket az Úrtól kapott örökségnek tekintik. Ők ismerik az e heti tanulmányban feltűntetett bibliaverseket, sőt, idézni is tudják azokat álláspontjuk igazolására. Amellett a tény mellett, hogy a Föld a birtokukba adatott, hogy uralkodjanak felette, Ádámnak és Évának megadatott az a kiváltság is, hogy gyermekeket nemzzenek és felneveljék őket. És mégis, körülöttünk oly sok gyermeket látunk, aki nem ismeri a meleg otthon fogalmát, mely e nemes kiváltság tisztességét tükrözné.

Kérdezd meg csoportod tagjait, hogyan mutatták ki szüleik, hogy őket az “Úr örökségei”-nek tekintették (Zsolt 127:3)?

Az e heti tanulmány hétfői része a gyermekvállalás döntéséről szól. A Bibliában említett néhány terméketlen házaspárra gondolva eszembe jutott egy házaspár. Ezelőtt negyven évvel ismertem meg őket, nem volt gyermekük. A nő számára a gyermek utáni vágy valóságos kényszerképzetté súlyosodott, egészen addig a napig, amikor végre teherbe esett. Az áldott állapot viselését, a gyermek megszülését és felnevelését azonban már nem értette meg igazán, s talán éppen amiatt a gyötrő vágy miatt, hogy ezt az állapotot is végre megtapasztalja. Néhány évvel a gyermek megszületése után bevallotta nekem, hogy valójában nem tudott örülni az anyai szerepnek, és hogy bánta, hogy a világra hozta. Következésképpen a férj volt az, aki magára vállalta mindkét szülő kötelezettségeit és felelősségeit.

Sok házaspár vágya saját utódot nemzeni, de élettanilag képtelen erre. Az utóbbi húsz évben egyre többen folyamodnak közülük orvosi kezelésre. A megtermékenyítést lehetővé tevő módszerek azonban rendkívül költségesek.

Ma már nagyon sok lehetőség áll a terméketlen házaspárok és az egyedül élő személyek rendelkezésére az örökbe fogadásra. Beszéljetek a csoportban néhány adoptálási lehetőségről.

A keddi rész Szülőként mutatja be Istent. Miért oly nehéz néhányunknak ebben a státuszban elképzelnünk Istent? Éva 71 esztendős és az egyik protestáns felekezet lelkésze volt. Amikor egy kiképző táborban megismertem, arra számítottam, hogy közel érzi magát Istenhez. Egy este – miután az egész napot csendben töltöttük, imádkoztunk és tanulmányoztunk (ahogyan kérték tőlünk) –, találkoztunk, hogy együtt vacsorázzunk és megtörjük a csendet. Éva hirtelen sírni kezdett, és bevallotta, hogy életében először döbbent rá arra, hogy Isten gyermeke, és hogy az Úr szüntelenül gondját viselte és szerette. Elmondta, hogy az apja szigorúsága és gyakori bírálatai miatt – aki szintén lelkész volt – soha nem érezte, hogy szeretik. Mindazonáltal elfogadta Isten elhívását, és a lelkészi pályát választotta. Csakhogy egészen addig még nem hallotta Istent hozzá szólni. Földi atyja már nem élt, ő viszont le volt nyűgözve az örömtől, hogy végre megértette: Isten atyaként szereti őt.

A szerdai részt olvasva – amelyből megtudhatjuk, mennyire fontosnak tartotta Ellen White a szülők határozott de jósággal teljes fellépését gyermekeikkel szemben – eszembe jutott Éva. Ő soha nem tapasztalhatta meg azt a meleg érzést, hogy tartozik valahova. Lehet, hogy az apja soha nem értette meg, hogy egy gyermeknek – a családi struktúrából kirajzolódó szabályok, korlátok és a fegyelem mellett – szüksége van “érzelmi táplálékra” is: bőséges szeretetre, gondviselésre, örömre, tiszteletre. Annyira lefoglalta volna az apát a lánya viselkedése, hogy figyelmen kívül hagyta iránta való felelőssége lényeges részét?

Jézus nagyra értékelte a gyermekek hitét (lásd a csütörtöki részt). Az unokánk nemrég tett bizonyságot hitéről. Egy alkalommal, miközben a város akváriuma felé tartottunk autóval, észrevettem az úttest menti kerítés túloldalán egy embert mozdulatlanul feküdni a földön, rajta pedig egy kutyát ugatni. Mit tehettünk volna? Nagy volt a forgalom, s mivel nem ismertük a környéket, továbbhajtottunk, remélve, hogy valaki, aki ismeri a zónát, és tudja, hogyan juthat el hozzá, segíteni fog rajta. Miután úgy döntöttünk, hogy továbbmegyünk, az unokánk azt javasolta, hogy mindannyian, akik az autóban ültünk, a sofőr kivételével, hunyjuk be a szemünket és imádkozzunk azért az emberért. Minket, a jelenlévő három felnőttet nagyon meglepett, hogy éppen egy hét éves kisfiúnak jött az az ötlete, hogy Isten elé vigyük ezt a problémát. Tudta, hogy a legbiztosabb, ha minden gondot, aggodalmat és szükséget megoszt Istennel és a családjával.

Amikor célszerű testi, lelki és érzelmi gondoskodásban van részük, a gyermekek megfelelő módon fejlődnek. Sajnos azonban sok gyerek az elutasítás érzésével a szívében nő fel. Az eredmény? Későbbi kapcsolataik az emberekkel és Istennel gyakran zsákutcába torkoll.

Személyes bizonyságtétel

A gyermeknek az életről alkotott legfontosabb nézeteit az otthon befolyása határozza meg, amely szinte megrendíthetetlen alapot vet. A szülőknek törekedniük kell példaképül szolgálniuk gyermekeik számára azáltal, hogy minden gondolatukat és érzésüket Isten elé viszik. A moralizáló prédikációk, szónoklatok és büntetések távolról sem olyan hatékonyak, mint a következetes szülői példamutatás. Az atyai buzdítás akkor a legeredményesebb, ha hűségesen a Szentírást követi, úgy szavakban, mint tettekben.

Ebben a kontextusban hogyan kerülhetik el a szülők az alábbiakat?

1. A vak szeretet, mely vak engedékenységet szül, valamint az indokolatlan szigort, amely szétmorzsolja a gyerek öntiszteletét és önbecsülését, valamint az önuralom alapjául szolgáló képességet.

2. Az önkényes magatartást, amely a következetesen alkalmazott szabályok hiányában a zavar és bizonytalanság érzését gerjeszti a gyermekben, valamint a rugalmasság hiányát, amely nem veszi számításba az enyhítő körülményeket.

“Ne nyilvánítsatok ki se vak szeretetet, se túlzott szigort! Amiképpen nem engedjük meg a vak szeretetet, úgy jogtalan szigort se tanúsítsunk. Nem hozhatjuk erőszakkal az Úrhoz a gyermekeket. Vezetni lehet őket, de nem húzni. Krisztus kijelenti: Az én juhaim hallják az én szómat, és követnek engem (Jn 10:27.) Nem azt mondja, hogy az én juhaim hallják az én szómat, és az engedelmesség ösvényére kényszerülnek. A gyermekek irányításában szeretetet kell tanúsítanunk. A szülők sohase okozzanak fájdalmat gyermekeiknek kemény bánásmóddal vagy esztelen szigorral. A kemény bánásmód a lelket Sátán hálójába kergeti. A tekintély és a szeretet egyesített befolyása lehetővé teszi, hogy szilárdan és mégis gyengéden tartsátok a család irányításának gyeplőjét. Egyetlen tekintet Isten dicsőségére, valamint az, hogy gyermekeink mivel tartoznak neki, megőriz bennünket a lazaságtól és a gonosz hatástól” (Ellen G. White, Boldog otthon, “A gyermekek – a fiatal társak” című fejezet).

Tedd fel magadnak a kérdést: “Szülőként vagy tanítóként hogyan javíthatok a büntetés megszabásának és kirovásának módján? Hogyan rögzíthetem a gyermek(ek)ben a helyes magaviselet elveit?”

Elmélkedésre

• Apa! Gyere, mutassam meg a festményemet, amelytől hanyatt esett a rajztanárom! Tízest kaptam! Én vagyok az első, aki a legnagyobb jegyet kaptam nála az osztályban! Állítólag én vagyok a legtehetségesebb... Na, jössz már?!

• Mindjárt megyek... De most hagyj, hogy nyugodtan kiolvassam az újságot!

• Csak két percet, s utána hagylak! Beválasztották az iskola kiállítási anyagába! Maga az igazgató is megdicsért: “Bravó, Picasso!” Odaviszem neked, ha nem akarsz mozogni egy kicsit!

• Tudom, hogy tehetséges vagy, de most szeretném, ha békén hagynál! Nem látod, hogy a sportrovatot olvasom?

• A rajztanár elkérte, hogy nehogy meggyűrődjék, de én kitartottam amellett, hogy hazahozzam és megmutassam neked is...

• Ott kellett volna hagynod nála. Vagy azt képzeled rólam, hogy nem mentem volna el a kiállításra? Na, befejezted? Inkább eredj, és hozz be egy tányér sült krumplit! De gyorsan!

Mihály kiment a konyhába, majd egy hatalmas papírtölcsérben bevitt az apjának egy nagy adag sült krumplit, mellé meg egy pohár narancs-üdítőt.

• Úgy érzem magam, mintha étteremben lennék! Kösz! Itt van öt lej a kifogástalan szolgálatodért! De most tűnés játszani!

Miután megette az utolsó darab krumplit is, kissé furcsának találta a papírtölcsért. Kibontotta. Egy akvarell arckép volt. Nagyon szép volt, és az arc rendkívül hasonlított rá. A jobb alsó sarkán egy “10”-es ékeskedett, a bal alsó szögletében pedig ez állt nagybetűkkel írva: “APA”.

Az olaj, amiben a burgonya sült, összemázolta a festményt. Mihály úgy ítélte meg, hogy ez az egyetlen mód “megnyitnia” a kiállítást. Az egyetlen, de ugyanakkor a legszomorúbb is. S az apa, mindezek ellenére semmit sem értett meg fia gesztusából! Felmérgelődött és Mihály után kiáltott, aki viszont már túl messze volt tőle, hogy meghallotta volna az apja második “ordító” tévedését. Pedagógusi hangja szétoszlott a semmibe: “Hogy voltál képes tönkretenni egy ilyen remekművet?! Rámába tehettük volna!”

Az elmélkedés kérdései

1. Milyen módszert ajánlanál az apának annak érdekében, hogy a jövőben szeretet- és tiszteletteljes kapcsolata legyen a fiával?

2. Mit ajánlanál súlyos tévedése jóvátételére?

3. Milyen “vírus” támadta meg az apa szívét és tette érzéketlenné a gyermek szükségei iránt?

4. Mit üzen a gyermek az apjának, aki megbukott a szeretet szigorlatán?