A TANÍTÓ CÉLJA

1. Bemutatni, hogy Isten társas lénynek teremtette az embert.

2. Megértetni, hogy a bűn miatt romlanak meg az emberi kapcsolatok.

3. Rámutatni, hogy ha Isten uralja kapcsolatainkat, akkor tudjuk őszintén szeretni a másik embert.

A TANULMÁNY VÁZLATA

I. MEGHITT KAPCSOLATRA TEREMTVE (1MÓZ 2:18)

1. Miért teremtett Isten társat Ádámnak?

2. Honnan tudhatjuk, hogy Isten valóban társas lénynek teremtette az embert (1Móz 1:26)?

3. Még mi utal arra, hogy Isten közösségi életet szánt az embernek (1Móz 1:28)?

II. EGÉSZSÉGES KAPCSOLATOK ÉPÍTÉSE (1KOR 10:24)

1. Beszéljünk az 1Kor 10:24 versében található parancsolat gyakorlati megvalósításáról!

2. Milyen irányelveket találhatunk még a Bibliában az emberi kapcsolatokra vonatkozóan?

3. Fejtsük ki, hogy az Istennel ápolt kapcsolatunk miként segít egészséges emberi kapcsolatokat kialakítani!

III. MINDEN EMBERI KAPCSOLAT KIINDULÓPONTJA JÉZUS (FIL 1:27)

1. Hogyan bánunk és hogyan nem bánunk egymással, ha a „Krisztus evangéliumához méltóan” viselkedünk? Válaszunk legyen konkrét!

2. Mi kell a figyelmes hallgatáshoz? Miként javíthatja kapcsolatainkat, ha valóban meghallgatjuk egymást?

ÖSSZEFOGLALÁS

Isten társas lénynek teremtette az embert. A bűn következtében azonban az emberi kapcsolatok eltértek Isten eredeti tervétől; ám ha meghitt kapcsolatot ápolunk Istennel, az Úr segít helyreállítani az emberi kapcsolatainkat is.

MAGYARÁZAT

Egy férfi, akinek öt apró gyermeke volt, jelzáloghitelt vett fel a házukra, majd a pénzt zsebretéve elhagyta családját. Harminc évvel később azon a vidéken utazott át, ahol az addigra már férjezett lánya élt. A férfi azt mondta egyik rokonának, hogy a lányának kötelessége szállást adni neki, hiszen keresztény. Egyáltalán nem érzett bűntudatot amiatt, amit a múltban elkövetett. Azt viszont tudta, hogyan veheti rá lányát a bűntudat „fegyverével”, hogy befogadja őt.

Igaza volt? Jézus Krisztus uralma alatt a keresztények valóban ne szabjanak határt azoknak, akik ártanak nekik? Ha Jézus lesz kapcsolataink Ura, valóban hagynunk kell, hogy mindenki kihasználjon? Az elmúlt néhány évtizedben sokat vitatták a „lelki társfüggőség” (kodependencia) témakörét. Több meghatározás és a szóhasználat többnyire olyan szervezetek révén került át a köztudatba, amelyek a függőségben szenvedő emberek kezelésével foglalkoznak. A társfüggőség során alapvetően az egyik fél engedi, hogy a másik folyamatosan kihasználja. A függőségben szenvedő emberek környezetében általában legalább egy olyan személy található, aki lehetővé teszi, mintegy „támogatja” a függőséget okozó viselkedés fenntartását, pl. a szülő annak ellenére ad pénzt gyerekének, hogy az kábítószerre költi; vagy az asszony újból és újból hazugsághoz folyamodik, hogy palástolja férje iszákosságát. A kodependencia másik példája, amikor a diák hallgat arról, hogy barátja függőséget okozó szereket használ már veszélyes mértékben. A felsorolt példákban a „támogató” valamilyen másodlagos előnyre tesz szert.

A kábítószertől, viselkedéstől vagy egy bizonyos eszmétől függő személyek csak akkor változnak meg, ha előbb teljesen „padlóra kerülnek”, és arra kényszerülnek, hogy elfogadják saját felelősségüket a kialakult helyzetben. A társfüggőség nem engedi, hogy ez bekövetkezzen, mert védi a függő egyént attól, hogy szembesüljön a valósággal – annak minden kíméletlenségével együtt. Pedig csak akkor kényszerülne dönteni erről az élet-halál kérdésről, ha szembenézne a valósággal. Csak ekkor van esélye, hogy megváltoztassa önpusztító viselkedését, és valóban megszabaduljon.

A társfüggőség ellentéte a kölcsönös függés (interdependencia). A társfüggő kapcsolatokra felsorolt előbbi példák mindegyikében az additív visel- kedés fenntartása függ a társtól. A társfüggő személy azzal segítheti elő a valamilyen káros szenvedély rabságában élő ember gyógyulását, ha nem hajlandó tovább támogatni szokása gyakorlásában. Ekkor a függő személy válságba kerül, ami lehetőséget teremt a gyógyulásra. Ez az első lépés a kölcsönös függés felé.

A kölcsönös függés annak elismerése, hogy mindannyian az emberiség családjába tartozunk, és nekünk is ki kell vennünk részünket a feladatokból. Ez egészséges mértékű egymásra utaltságot jelent, ami szükséges is. A kölcsönös függés azt jelenti, hogy „szükségem van rád, neked is rám, mégis önállóak vagyunk”. A kölcsönösen függő kapcsolatban az ember az önállóságával való hencegés helyett szerényen elismeri, hogy szükséges Krisztus testének részeként élnünk.

A kábítószer csupán egyik fajtája a függőséget okozó dolgoknak. A tévesen értelmezett hitbéli meggyőződés is tartozhat ebbe a csoportba. A vallási függőség során az egyén a vallásba menekül a valóság elől. Nem a hit szempontjából tekint az életre, hanem az életet olyan lehetőségek sorozatának látja, amelyeket felhasználva rávehet másokat vagy önmagát, hogy elérjék az általa kitűzött személyes célt. A vallásfüggő emberek a belső fájdalmuk és szorongásuk elől abba menekülnek, hogy másokat irányítanak saját hiedelmeikkel, ill. saját magukat vetik alá egy erős személyiség pl. szektavezér befolyásának.

Ha azonban Jézus Krisztus a kapcsolataink Ura, kegyelme ránk árad és megerősít, hogy el tudjuk viselni a feszültségeket, szembe tudjunk nézni a valósággal és növekedhessünk. Nem menekülünk el a fájdalom elől, inkább elfogadjuk a fájdalmat, tanulunk belőle és fölé emelkedünk. A keresztények különféle módszerekkel fogadhatják az ellenség támadását. A szenvedésre nem úgy tekintünk, mint ami elől menekülnünk kellene, hanem mint ami segíti a fejlődésünket. Pál apostol szerint a szenvedés állhatatosságot eredményez, ami végül fejleszti a jellemet, és reményt szül (Róm 5:3–4).

Fel kell tennünk a kérdést: Jézus Krisztus valóban Ura minden kapcsolatunknak? Állítsuk szembe egymással, mit érünk el az engedékenységgel ill. azzal, ha nevén nevezzük és elutasítjuk a bűnt. Menekülés közben József Potifárné szobájában hagyta még a köntösét is, Jézus viszont kárhoztatás nélkül beszélgetett a parázna asszonnyal. Ebből a két példából is kitűnik: a különböző helyzetekben más tettekben nyilvánul meg, hogy Jézus az Úr életünk minden kapcsolatában. Bölcs ítélőképességre van szükség ahhoz, hogy eldöntsük, mikor kezdjünk el és tartsunk fenn egy kapcsolatot, és mikor szakítsuk meg.

Ezt a folyamatot figyelhetjük meg Dietrich Bonhoeffer esetében. A második világháború korai szakaszában Bonhoeffernek lehetősége nyílt elmene külni Németországból, mivel felajánlottak neki egy tanári állást az Amerikai Egyesült Államokban. Ha elfogadja, megmenekül. Vívódása közben Bonhoeffer megpróbálta végiggondolni, mit tenne Jézus a helyében. Arra a következtetésre jutott, hogy Jézus osztozott volna a hívő keresztények sorsában, és így Németországban maradt. Érezte, ha nem veszi ki részét népe szenvedéséből, nincs joga részt venni az egyház háború utáni helyreállításában sem. Ez a döntése végül az életébe került (lásd: Dietrich Bonhoeffer, The Cost of Discipleship [New York: Macmillan Publishing Co., 1959.] 16–17. old.).

A TANULMÁNY ELMÉLYÍTÉSE

Tanulmányozásra: Zsolt 127; 128; 133; Lk 10:25–37; ApCsel 2:41–47; Ef 5:22–33; 6:1–4

SZEMÉLYES BIZONYSÁGTÉTEL

Jézus életével és szavaival egyaránt tökéletes példáját adta annak, hogyan lehet bemutatni Istent másoknak – mégpedig azzal, hogy kapcsolatban állunk vele. Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Istenben testesül meg minden kapcsolat legmagasabb szinten: Ő az Atya, a Fiú és a Szentlélek – egyben. Az emberi kapcsolatok éppen fontosságuk miatt váltak heves támadás céltábláivá, és ezért ártott ennyit a bűn e téren. Az ember a bűn által eltorzított kapcsolatok szemüvegén át szemléli Istent, így torz képet lát róla.

Elhagyott édesapánk, mielőtt megismertük volna? Vagy bántalmazott? Ne engedjük, hogy az ilyen rossz példák csorbítsák a tökéletes Istenről alkotott képünket! Mindegy, mi volt a múltban, a Szentlélek késztet arra, hogy Atyánknak szólítsuk azt, Aki egyedül képes ismét teljessé tenni életünket (lásd: Róm 8:15; Gal 4:6).

Nincs nagyobb ajándék annál, mint amikor bemutatjuk az embereknek, hogy milyen a Megváltó segítségével megvalósítható egészséges kapcsolat. Földi élete során Jézus viszonylag kevés időt töltött prédikálással, de annál több időt szánt arra, hogy szeretetét és gondoskodását árassza mindenkire, akivel csak találkozott, legyen az görög, samaritánus, leprás vagy vámszedő. Nekünk is kevesebbet kellene úgymond térítgetni az embereket, és több időt kellene arra fordítani, hogy igazán megismerjük őket! Akkor érzi meg az ember a legjobban Isten szeretetét, ha Isten egy gyermeke által tapasztalja azt.

Erről szólt Jézus utolsó imája is. Látta előre a tanítványaira váró üldözéseket, mégsem biztonságukért könyörgött, nem is sikerükért vagy boldogságukért, hanem azért, hogy egyek legyenek, mint ahogy az Atya és a Fiú is egy.

Gondolatébresztő: Az álmatlanság az egész világon járványszerű méreteket öltött. Mi zavarja meg álmunkat? Beszélgessünk erről a családban vagy barátainkkal! „Szerelmesének álmában ád eleget” (Zsolt 127:2) – hirdeti a zsoltáríró Isten ígéretét. Miért nem kérjük az Isten által felkínált áldásokat? Milyen válság zavarja pihenésünket az emberi kapcsolatok terén? Fogadjuk el Isten ígéretét, és engedjük, hogy Igéje és a Szentlélek jelenléte által átformáljon minket!

„Szeressétek ellenségeiteket, jól tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek” (Lk 6:27). Talán azt gondoljuk Jézus figyelmeztetése hallatán, hogy „Ez lehetetlen! Szeressük azokat, akik rettegésben tartanak, szeressük a kegyetleneket és a gyilkosokat?” Gondolkodjunk azon, mit jelent szeretni azt, akit nem lehet szeretni, és mi kell ahhoz, hogy ezt meg tudjuk tenni! Krisztus golgotai áldozata hogyan befolyásolja tetteinket még az ellenünk vétőkkel szemben is? Milyen jót tehetünk a héten, amivel „ellenségünk” áldására lehetünk?